Lazacszínű sálam története
Vettem egy tetszetős lazacszínű sálat. Se túl vastagot, se túl vékonyat, amolyan éppen megfelelőt. Színben postosan illik a nemrég megkötött sapkámhoz, az anyag vastagságában pedig a nyakam igényeihez. Hazahozva az üzletláncból azonnal kimostam és kivasaltam. A boltban ugyanis olyan gyűrötten rakták ki ezeket a sálakat, rossz volt rájuk nézni. Nagymamám azt mondaná: mintha a kutya szájából húzták volna elő. De a mosás és a vasalás megtette a magáét. Szemre és tapintásra is kellemes és mutatós kelmévé változott.
Október vége felé jócskán lehűlt az időjárás, nos, ez már a sapka-sál-kesztyű ideje, mondtam magamban, és fel is avattam íziben az új sálat az új sapkával együtt. Sokkal jobban illett ez a sál a sapkához, mint a tavalyi, amely ugyan hasonló árnyalatú, de világosabb színű. Boldogan lépkedtem az új szerelésben, örömömben talán még meg is fiatalodtam úgy egy-két hetet. A hatalmas boltban mindig melegem lesz (lehet hogy ezt az árak okozzák), ezért ilyenkor ősz- és télidőben le szoktam venni a kabátomat, persze a sálat is, és át szoktam vetni a bevásárlókocsi fogantyúján (a sapka és a kesztyű rendszerint a táskámba kerül).
Az áruházból kilépve verőfény fogadott. Ilyenkor nem kell, hogy az ember bebugyolálja magát, én sem tettem. Másnap reggel a postára kellett mennem. Kerestem a sálam, nem volt sehol.
Visszapergetve az előző napi bevásárlást, arra a következtetésre jutottam, hogy az áruházban lecsúszhatott a kabátról, amit nem vettem észre, és most – ha valaki volt olyan rendes, és leadta – ott lapul az információs osztály „talált tárgyak szekrényében”. Késedelem nélkül el is mentem újra az áruházba, megkérdeztem, átadott-e valaki egy lazac színű sálat. A szolgálatos hölgy feltúrta a szekrény összes polcát, talált ott mindenféle mást, csak éppen az én sálamat nem.
Egy hét múlva megint megejtettem a hétvégi bevásárlást. De előtte újra érdeklődtem az információs osztályon. Nemleges választ kaptam. Elszontyolodva indultam a beltérbe, közben azon méláztam, hogy vegyek-e (ha még van) egy ugyanolyan sálat, vagy maradjak a tavalyi, egy fokkal világosabb sálamnál.
Éppen a ruhanemű részleg mellett haladtam el, és teljesen véletlenül a sálakat tároló fogasokra esett a tekintetem. És mit látok: a lazacszínű, „mintha a kutya szájából előhúzott sálak” között ott lógott egy ugyanolyan, de szép sima, tisztességesen kivasalt darab. De hiszen ez az én sálam! Még akkor is, ha az áruházi műanyag karikába fűzték bele, mint a többit. Csak éppen az enyémen nem volt árcédula. Kezembe fogtam, és egyszeriben megéreztem a kölnim illatát. Ő az! – suttogtam – naná, hogy ő!
Szépen, nyugodtan kibogoztam a tartókarikából, átvetettem a bevásárlókocsin pihenő kabátomon, és komótosan ballagtam tovább. Arra az esetre, ha a biztonsági kamerát figyelő őr észrevette, hogy a fogasról leakasztott sálat sajátomként viszem tovább, és esetleg már ott vár rám a pénztárnál, engem figyelve, kifizetem-e vagy sem, agyamban elrendeztem az érveimet.
Ezek közül a legfontosabb az volt, hogy a megvásárlás után kimosott sálat vasalás közben lefényképeztem. Akkor ugyanis olyan érzés fogott el, hogy ennek a „kutyaszájas” sálnak a történetét esetleg meg fogom írni. Álmomban sem gondoltam volna, mi lesz a történet kimenetele, illetve apropója, nos tessék. A mobilomban ott van a fotó, a sál túlsó, gyűrődéses vége visszahajtva a kivasalt részen, hogy jól látszódjék a különbség a vasalt és a vasalatlan rész között. Gondoltam, ez meggyőző bizonyíték az ártatlanságomra.
De nem kellett semmit bizonyítanom, a kutya se kérdezte, miért van nálam két majdnem egyforma sál (erre azt mondhattam volna: kettőt szeretek a nyakam köré tekerni). Simán kisétáltam az áruházból, berakodtam az autómba, de az elveszett és megtalált sálat az ölembe helyeztem, és hazáig babusgattam, már amennyire ezt a vezetés megengedte.
A mindent bizonyító fotó csatolva.
