Kütyüs kisgyermekek kora
Valahol ott kezdődik, amikor az anyuka szoptatás közben nem a babája arcát nézi, tekintetét keresi, hanem a mobilját… Sőt, lehet, hogy még attól is jóval előbb. Amikor éppen csetel valakivel, ahelyett, hogy a szíve alatt fejlődő magzat rezdüléseit figyelné, kezét a hasán pihentetné. Vészjósló tendenciákról számolnak be a gyermekekkel foglalkozó szakemberek, pszichológusok, logopédusok…
Csak akkor rakom a gyerek elé a mobilt, amikor etetem, mondja a félévesnél alig nagyobb baba anyukája. Muszáj engednem, hogy nézze tableten a mesét, különben sosem készülne el az ebéd, vallja be egy másik.… És a csúcs, hogy mobiltartós babakocsikat gyártanak. Hát akkor mit várhatunk a mai anyukáktól, akiknek zöme már úgy született, hogy idejekorán megismerkedett a nem is annyira csodás virtuális világgal.
Szereti a kicsi a mesét? Szereti nézni. Ez a rövid párbeszéd egy szakembernek bőven elég arra, hogy rájöjjön, az anyuka nem mond, nem olvas mesét, nincs mondókázás, énekelgetés és hasonlók. Azt már meg se nagyon meri kérdezni, milyen meséket néz a gyerek, de talán rájön, ha a három év körüli apróság ahelyett, hogy kerek mondatokban beszélne, egy-egy modern rajzfilmhős beszólásait ejti ki a száján…
A mai gyerekek közül nagyon sokan nem vagy alig beszélnek, amikor óvodába kerülnek. Tőmondatokban fejezik ki magukat, és figyelmük szétszóródik. Ugrásszerűen nő a beszédhibás kisgyermekek száma. A mai kisovisoknak még a négysoros versike megtanulása se nagyon megy. Alig lehet lekötni őket. Sokan csak ott ismerkednek meg a ceruzával, a kifestővel. A játszótéren ügyetlenkednek, látszik, rajtuk, hogy „betonon voltak legeltetve” eddig és a bébicsősz leginkább anya vagy apa mobilja volt.
Jó pár éve végeztek egy kísérletet. Karonülő babáknak mutattak fel csörgőt és mobiltelefont. Kitalálják ugye, melyik után nyúltak? Hát hogyne, hiszen anya és apa kezében is folyton ez van. Biztos valami csoda dolog lehet, ha egyszer ők is mindig azt bámulják, gondolhatja a baba. Nem engem, pedig de jó lenne, ha inkább velem foglalkoznának… Ha megtanítanák a kerekecske gombocskát, a csip-csip csókát, ha anya esténként az ágyam mellett egy kicsit halkan még mesélne. Nem kellene sok. Pár mondatos kis történet, vagy rövid versike… A kütyün nevelkedett gyermekeknek az iskolában öt perc után már elfogy a figyelmük, a tanító onnantól már a falnak beszél. Hogy és mire lehet így tanítani?
Anya, mesélj, de elváltozatott hangon! Hányszor, de hányszor mondta ezt annak idején a kisfiam. És én brummogó mackóvá, sipítózó boszorkánnyá, sziszegő kígyóvá, vékonyhangú királykisasszonnyá váltam. Nagyokat nevettünk együtt. De szép is volt, de rég is volt. Mikor nagyobbacska lett, gyakran kellett vele boltosdit játszani. Persze ő volt az eladó, én meg a vevő.
A kisasztal lett a pult, ami mögé be lehetett térdelni, és persze áru is volt bőven, kimosott vajas, joghurtos dobozok és amit még éppen találtunk a nagy sietségben. Olyankor magázódtunk, mint a valódi boltban, és még fizetnem is kellett, méghozzá igazi pénzzel. Visszajárót is mindig kaptam. Kértünk, köszöntünk, köszöntöttünk…
A mai tizen-huszonéveseket látva felsejlik előttem a cseppet sem biztató jövő. Ezek akkor sem fogják letenni a kütyüt, ha gyerekük lesz. Mert mit keres a telefon a pelenkázóasztalon, a babakád mellett, ne adj isten a kiságyban? Egyáltalán minek oda a telefon? A gyerek hamar felfogja, hogy az a vibráló kis tárgy anyáéknak sokkal fontosabb, mint én. Mindig azt figyelik, nem engem, pedig nekem is volna már mondanivalóm… Elgügyögnék itt egy sort, válaszra, biztatásra várva, de senkit sem érdekel…
Hároméves korig egyáltalán nem volna szabad mobiltelefont vagy más kütyüt adni a kisgyerek kezébe! Utána is legfeljebb napi 20 percre. Ez az, amit be kellene tartani ahhoz, hogy a napjainkban és a jövőben születő gyermekek viszonylag normális menetben fejlődhessenek iskolás korukig. Ehhez a szülők részéről kell erős akarat és kitartás, meg aztán önfegyelem is.
Nem veszem kézbe a mobilt! Megkérem a rokonokat, ismerősöket, hogy este hívjanak, amikor a gyermek alszik. Nem csetelek, e-mailezek napközben. A telefont olyan helyre teszem, ahol nem feltűnő. Az se szentségtörés, ha lehalkítom.
Viszlát. És jó utat! Nemrég így köszönt el tőlem egy két és fél éves kislány, pedig csak három házzal mentem odébb… Igaz, táska is volt nálam. Jól ismerem a családot. Két tündéri gyermek, szorgalmas apuka, gyermekeinek élő anyuka. Hangos tőlük az utca, amikor erre járnak. Be nem áll a gyerkőcök szája. Folyton kérdeznek, a szülők pedig türelmesen válaszolnak. Messziről köszönnek, szívesen szóba elegyednek. Még sosem láttam apjuk-anyjuk kezében mobiltelefont, pedig nekik is van. Csak éppen nem az a főszereplő az életükben. Sok ilyen családot kívánnék magunknak.
