Krasznahorkai – a túlcsiszolt gyémánt és a szerethetetlen nép

Egyik valaha született legnagyobb magyar írónk, letehetetlen könyvek szerzője, akinek munkásságát megosztó személyisége ellenére büszkén magénak vallja nemzetünk könyvmoly részének túlnyomó többsége. De egyben olyan dilemma elé is állított bennünket, amely előtt egyre gyakrabban találjuk magunkat: mit csináljunk a minket, kevésbé csiszoltakat, kevésbé kiváltságosokat megtagadó, más, „felvilágosultabb” kultúrák holdudvarában tetszelgő zsenieinkkel?

Tíz évvel ezelőtt, 2015-ben ott lehettem Londonban a Victoria és Albert Múzeumban, amikor Kasznahorkai átvette a rangos International Man Booker Prize irodalmi díjat. Készítettem róla pár fotót, aláírta a „Seiobo járt odalent” című könyvét is. „Mesternek” szólítottam, máshogy egyszerűen nem is mertem.

Rendkívül büszke voltam, és dicsekedtem is vele, hogy találkozhattunk, de már akkor is volt rá egy-két példa, hogy erre visszafogott, vagy szemrehányó reakcióval találkoztam. Nagy írónk ugyanis, bár többnyire visszafogottan, ismerten lesújtó véleménnyel van nem csak, mondjuk úgy, az orbáni-Magyarország, vagy a nemzeti oldal nem túl árnyaltan megélt és kommunikált értékrendje iránt. De valahogy magát a nemzeti étoszunkat is mintha giccsattitűdnek érezné, amely csak azért értékes, mert egyfajta kapuként szolgálhat, amelyen beléphet a számára oly termékeny művészi inspirációt nyújtó magyar abszurd világába. Mert ő a mi lumpenvidéki Pató-Pálságunkból nemzetközileg élvezhető aranyvalutát képes faragni.

Ez a nagy ember ugyanis a múltban magyar kormánypártokat „protonácinak” nevezte, megbélyegezve azt a több millió embert, akik rájuk szavaztak.

Egyáltalán nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, Isten oda teremtett, azt a kenyeret ettem. Képtelen vagyok büszke lenni, hogy bolondok közé születtem, és hogy bolondok között éltem… Egy elmegyógyintézet, ahonnan elmentek az orvosok…”

– foglalja össze identitását megbocsáthatatlan módon nagy írónk. Egyik utolsó műve, a Zsömle odavan (2024), pedig már annak a lehangoló jele, hogy magyartalan életérzése kezd írói teljesítménye kárára elhatalmasodni. Ez az első olyan műve, amelyben a régiekkel szemben, ahol olyan csodálatosan fennkölt módon téved, hogy az művészi rangra emeli előítéleteit, itt már egy kicsit földközeli, ideológiailag jól behatározható propaganda is beleszivárog a persze még mindig élvezhető műbe. Kár érte.

Mit csináljunk tehát az ilyen, minden tiltakozása ellenére, mégis csak tipikusan magyar zsenivel? Száz és száz ilyen önmagát, vagy az őt éltető tömegeket is felemésztő lángész, tehetség van történelmünkben. Honnan ered ez az anomália, hogy angyali hangon éneklő tehetségeink sokszor ennyire csapnivaló karmesternek bizonyulnak?

Engedjék meg, hogy ezt teológusként válaszoljam meg: Isten fogja mindenható nagy ujját, és egy vonalat húz a homokba. Azt, hogy ki melyik oldalára kerül ennek a vonalnak, nem befolyásolja sem tehetsége, sem erényei, sem hibái vagy hite, sem hitetlensége. Isten szabad és szuverén.

Ezt a vonalat pont ott húzza meg, ahol neki tetszik, és hogy miért épp ott húzza meg, mi sosem fogjuk megérteni. Isten ugyanis nem lenne szabad, ha a zsenik és nem-zsenik, erkölcsösök és hitványak, bátrak és szolgalelkűek közt kéne mindig mereven meghúznia azt a vonalat a homokban. Őt nem kötelezi a mi okosságunk sem butaságunk. Úgy, ahogy erényekkel nem tudjuk eltéríteni mindenható akaratát, úgy a nemzetgyalázó vakságunkkal sem tudjuk megakadályozni azt, hogy kiemelkedő tehetséget adjon nekünk, ha Ő épp ezt akarja.

Isten tehát kétségtelen Krasznahorkait is kis nemzetünk, a magyarok szolgálatába állította, és bármennyire is rúgkapál, gyalázkodik ellenünk, nem tudta megakadályozni, hogy a legnagyobb magyar íróink pantheonjába kerüljön. Sőt, rossznyelvek azt állítják, hogy még hasznos is volt ismert ellenzékisége a Nobel-bizottság kegyeinek elnyerésében. Maradjon tehát csak a multi-kulti Berlinben, ahol él, szapulja Orbánt és a számára oly kínos magyart – akkor is csak magyar zseni marad, és ez ellen nem tud tenni egyáltalán semmit. Sőt, valahol így is van ez jól – mi magyarok is beolvadnánk abba, amiben most Európa épp olvad, ha nem lennénk ennyire ellentmondásos, önmagát mostohagyerekként elfogadó nép.

Szóval olvassuk csak tovább Krasznahorkai, egy jól behatárolható tipikus magyar lángésztípus műveit. Egy kis lelkiismeretfurdalással persze, mint amikor jégkrémet eszünk, amely hizlal, vagy amikor elszívunk egy jó szivart, amely roncsolja a tüdőnket. De azért motoszkáljon tudatunkban az a káröröm, hogy Lacinak is megvonta a vonalat a Mindenható, és bármennyit nyavalyog is berlini dac-kivetettségében, ez ellen nem tud a világon semmit tenni. Magyarnak, zseninek és gyarlónak ő sem tud nem-megmaradni.