2022. november 22., 09:41

Férfikor csecsemőöntudattal

Megint elmúlt egy november 17-e, úgy, hogy szinte észre sem vettük. A szlovák fővárosban legfeljebb annyit lehetett érzékelni, hogy elcsendesült a forgalom, s mert mindenki szétszéledt szabadságolni, végre volt szabad parkolóhely a ház körül.

november 17
Fotó: Wikipedia

A szigetközi, dunakiliti Sári csárda előtt húszból tizenkilenc parkoló autónak pozsonyi, elvétve dunaszerdahelyi rendszáma volt. A Morva dévényi torkolatánál maroknyi ember emlékezett a szögesdrótra, miközben a túloldalon egy osztrák pecás áztatta a zsinórt. Ő legalább autentikus volt, magyarul: önazonos.

A harmincharmadik évfordulón az orvosok tüntetéssel riogatták a népet, hogy két hét múlva egészségügyi ellátás nélkül maradhatnak.

Az utolsó utáni legutolsó, vasárnapi egyezkedésre Heger kormányfő már el sem fáradt, inkább kollégájánál, Rutte miniszterelnöknél inspiciált Amszterdamban. Hogy miért volt ez annyira halaszthatatlan? Talán a magyar miniszterelnökről pusmogtak az Orbán-fóbiás hollanddal, mert a rendszerváltás harminchárom éve alatt semmi sem nőtt akkora fenyegetéssé az európai demokráciára nézve, mint Orbán Viktor „elnyomó rendszere”.

Némi izgalmat csak az okozott, hogy negyedmagával lapátra tették a szlovák köztelevízió hírműsorának vezetőjét, mert a bársonyos napon Robert Fico ellenzéki politikus beszédét sugározta a szigorúan objektív és szabad tévé.

Prágában kiállítás nyílt néhány pozsonyi fotóból, amelyen szlovák diákok korabeli élőláncát nézhették a csehek, megtudva, hogy a szlovákok már november 16-án, miközben a csehek csak november 17-én indultak rendszert váltani. Mintha ez is a nemzeti önmeghatározás origója lenne: hol voltunk mi, másokhoz képest.

Vladimír Palko egykori belügyminiszter (nem szó szerint, de a lényegét tekintve) arról írt az egyik portálon, hogy az egyik totalizmusból átváltottunk a másikba. A kommentelők zöme simán lemarházta. Ján Budaj minisztert nem marházták le, pedig ő arról elmélkedett, milyen környezeti károkat okoz a háború, és ha az oroszok atomfegyvert vetnének be, Szlovákia a háború első vonalába kerülne. Csodálatos megnyilatkozása a mainstream-karámba zárkózott országvezetés idomulásának! S mondta ezt éppen egy rendszerváltó „forradalmár”, aki akkor talán hallotta az idők szavát, de azóta méltóztatott megsiketülni. De legalábbis szelektíven hallani, ami nem is a korral, de a pozíciójával jár.

November 17-e öröksége pedig ott kuporgott valahol a kulisszák mögött.

A krisztusi korba lépett „bársonyos” rendszerváltás évfordulói napjainkra egyébként is olyanná váltak, mint az emberi szervezet számára fontos nyomelemek, a cink vagy a szelén, amikor mindenki a C-, a D- meg a K-vitamint hányja magába, feledve, hogy minden vitamin fontos. De leginkább az emlékezet, mert anélkül – férfikor ide, krisztusi évek oda – kezdődhet minden elölről.

„Jussom a szóra, / igazra, szépre” – írta a költő a múlt század hatvanas éveinek elején, csaknem ugyanannyi évvel a „bársonyos” előtt, mint ahány év azóta eltelt. Tőzsér Férfikor-ának jussa azóta is érvényes, az igazat, a szépet (s főleg a bátrat) azonban szép csöndesen felváltotta a sumákolás, a bizonytalanság és a kilátástalanság. Mintha a rendszerváltás le lett volna váltva.

Szlovákia pedig itt lóg, leszakadva a brezsnyevi birodalom köldökzsinórjáról, a Soros-birodalom gatyamadzagján lógva, csecsemőöntudattal, keresve az új és új igazodási pontokat.

Hol gazdátlanul, hol gazdira várva, ahogyan Palko exminiszter írta. Akit lemarházott a szebb jövőre ácsingózó öntudatlanok serege.

Megosztás
Címkék