Korszakhatár
Valahogy úgy alakult az évek során, hogy azokkal a lapokkal, amelyek olvasóként fontosak voltak számomra, nem csak a szellemi kötelék volt erős, mindig valamiféle kis rituálé is fűzött hozzájuk.
Két évvel a rendszerváltás előtt kerültem Pozsonyba, és hamar felfedeztem a nemzetközi hírlapárust a Lőrinckapu utcán (akkor még Leningrád utcának csúfolták). Hétköznapokon két óra környékén már komoly kis csapat verődött össze: Nagy Jenő, Delmár Gábor, Dénes György, néha Duba Gyula és Koncsol László is megjelent. Élmény volt hallgatni a beszélgetésüket, ahogy a világ dolgait oldották, vagy kvaterkáztak, de volt, hogy csak egymást ugratták. Ami azonban elmaradhatatlan volt, az a rögtönzött „lapszemle”, minden nap átvették, mit írtak tegnap a lapok. A rendszer már düledezett, bár Csehszlovákiában Husákék még hittek megdönthetetlenségükben, de Magyarországon már érezni lehetett, megállíthatatlan változás jön, így a sajtó is sokkal szabadabban fogalmazott. Ezért is álltunk ott minden nap. Vártuk a magyar lapszállítmányt, ami akkor, ott a szabadság egy szeletét jelentette. Magyar Nemzet, Népszabadság, Népszava… volt miből választani. Ők többnyire a teljes kínálatot megvették, hiszen másnap is meg kellett vitatni, miről hogyan ír egyik vagy másik lap, én csupán a Magyar Nemzetért sorakoztam.
A Nemzet az elmúlt négy évtizedben minden tulajdonosváltási kanyarral együtt végig hű maradt a pethői alapvetéshez, a hagyományos konzervatív értékrendjéhez. Persze, naiv és idealisztikus, de egy ilyen szellemi értéket csak önmagával lenne szabad mérni és nem egy vállalkozási termék versenyképességével. Ugyanakkor tagadhatatlan, a politikai acsarkodás miatti kitettség mindig törvényszerűen devalválóan hat, értékére, hitelességére, teljesítményére egyaránt. A történet folytatása ismert, 88 év után a Magyar Nemzet napilapként megszűnt, hétvégi melléklete jelenik meg hetilapként.
A legmegdöbbentőbb az a csend volt, ami ezt a hírt fogadta, a liberális sajtó megelégedéssel vette tudomásul, a vendetta a Népszabadságért alaphanggal (a Népszaváért se morzsoltak el sok könnyet), na, persze a közösségi média köpőcsészéjében a trollhadak örömködtek, elpuffogtatták a propagandista szólamot, jelentsen is bármit, igaz, abban a térben amúgy is a mindenki dögöljön meg, akinek köze volt az elmúlt 16 évhez a habarcs. De hol vannak a józan hangok, hol vannak az értelmiségiek, akiknek azért illene felszisszenni, ha egy lap eltűnik a piacról. Valóban ide jutott a magyar szellemi elit, ennyire közömbös lett? Vagy csak az új hatalomtól, a népharagtól fél? Nem is tudom, melyik állítás valósága lenne a fájdalmasabb!
Legalább ilyen alattomos és sunyi csend fogadta a Mandiner lap megszűntét is. Emlékszem, hetilapunkkal majdnem egy időben, 8-9 éve jelent meg a magyarországi lappiacon, amit az elején inkább szakmai kíváncsiságból követtem, ám közéleti igényessége miatt kedveltem meg, s váltam heti olvasójává. (Mint a kétezres években, amikor egyszerre voltam előfizetője a Heti Válasznak és a 168 órának, minőségi újságírás jobbról és balról, előbbi rendkívül újszerű volt a magyar piacon, igazi európai lap, utóbbihoz semmi szellemi kötődésem nem volt, szakmailag mégis izgalmasnak tartottam. Ma már mindkét lapot csak az igényes olvasók emlékezete és az archívumok őrzik.) A Mandinerrel tehát a szeriőz újságírás erősödött. Arról persze lehet beszélni, a lap internetes oldalának jót tett-e, hogy az utolsó két évben feladta a minden véleménynek a fóruma vállalását, a választ is pontosan tudjuk. De hogy a hetilap a konzervatív értékrend egy fontos alapköve volt, amelybe nem fért bele a primitív érvelés, a mocskolódó hangvétel, mert megkérdőjelezhetetlenül a minőségi publicisztika tere volt, az vitathatatlan. És ne feledjük, minden egyes lapszámban jutott a figyelemükből nekünk, külhoniaknak is.
A nyomatott verziót július végével felfüggesztették, azonban ahogy a Nemzet, korábban a Pesti Srácok, úgy a Mandiner elvesztése is nagyobb zaj nélkül történt. Hallgat a politika, a nemzeti tőke lapít, és a jelek szerint ezeknek a szellemi bástyáknak az elvesztése az elitet sem rázta meg. Persze, hosszan lehet arról értekezni, hogy az átalakult olvasási szokások miatt a hagyományos sajtónak vége, de furcsamód, mintha a liberális sajtót ez a válság elkerülné, ők „meg tudnak élni a piacról”. Nem vagyunk naivak, ők sem csupán a piacról élnek, de szervezettebbek, háttérintézményekkel, forrásokkal megerősítettek, javaikat, szellemi értékeiket nem adják fel, mert pontosan tudják, minden bástya ledőlése jóvátehetetlen veszteség. Ezen most sürgősen el kellene gondolkodni a konzervatív oldalon, mielőtt a sajtótér ismét teljesen egyszólamúvá válna.
