Kocsmablues

2020. augusztus 16., 18:41
N. Gyurkovits Róza

Várom, hogy leszakadjon végre az ég, és enyhüljön mellkasomban a már-már szorongásra okot adó, erőteljes fájdalommal vegyes nyomás. Kapkodom a levegőt, majd leintem magam: nyugi, tartsd a ritmust, a légzés ritmusát, nincs baj, jól vagy. Csak egy kis meteopátia.

magas vérnyomás
Fotó: Pixabay.com

Enyhe kóválygás jelzi, hogy a szisztolés értékem nyolcvan körüli lehet. Mire lefő a jó erős fekete, hangos koppanásokkal elered a szabadító eső. Hűvösen nedves illata eltölti a tüdőmet. Jó szabadon lélegezni, érezni, mennyire jól vagyok, nézni a vízfüggönyt, s ahogy világosodni kezd az ég, foltokban felvillan a napfény, tudni, ha fal takarja is: megjelent a szivárvány.

Néha váratlan régi képek ugranak be. Az emlékezet furcsa játékokat játszik. Látom a kecsői kocsmaasztalt, épp csak beléptünk, leültünk, négyen. A fővadász urat keressük. Pillanatokon belül tizenhat féldeci sorakozik az asztalunkon, pedig nem is rendeltünk. Még hogy a pozsonyi újságírók nem bírják az italt, ugyan már! A nyelvek is megoldódnak, mintha nem is a normalizáció keserű idejét élnénk. „Csak nevet ne írjanak.”  Ők üzennek. Csak hallani, meghallgatni őket. Időbe telik. Vagy hallgatni, velük együtt, ha az idő úgy hozza. Mert ha már együtt hallgatni sem tudunk, mi marad még?

Valami egyetemes pusztulásérzés, bolygóméretű balsejtelem, s beleszédülünk mindannyian?

Zs. Nagy mondta el egyszer, miért szereti az italozó embereket. „Őszintébbek, mint a józanok, nem hamisak, azt mondják, amit éppen akkor gondolnak.” És mert éppen dúlt a rendszerváltoztatás, azt is hozzáfűzte, nem lett jobb költőnek lenni. A művész már nem fontos, nem számít, már meg sem büntetik, Gulaggal sem fenyegetik. Mecénások sehol, épp csak a sajtószabadság nagyobb, mint volt, de „ez csak olyan, mint amikor az ember elmegy kiabálni egy kocsmába. Vagyis: egy nagy kocsma lett az egész ország. Mert a nagy szabadság eredménye ugyanaz, mintha az ember a kocsmában kiabálna.” A kisember, a többség gondjaival sem törődik senki, minden politikus csak a hatalomra tör.

Húsz évvel később egy másik – ha lehet, még kiábrándultabb, világméretű – kocsma. A végső kocsma, a Kertész Imréé. „Mintha csomagolnának körülöttem az istenek.” Kell ennél több? Mennyi megszenvedett tapasztalás! „A káosz is rend, csak mások rendje.”

Korunk vészjósló lenyomatai: koldus, aki halad a korral, üzleti furfangot tanul, jól menő koldusságra igyekszik berendezkedni. Világ, melyben az ember önnön egyszeri lényegének védelme helyett a saját fajtája ellen fordul. És a sűrítmény: „(…) egyedül a butaság demokratikus, és az eladási statisztikák”. Mert „A késői demokrácia: a talentumot demokráciaellenesnek tekinti.” Az értékrendnélküliség pedig önmaga karikatúrájává teszi az emberi létezést.

„Az értékrend nélküli világ az irónia világa. (…) A liberális szellem, amely eredetileg a legjobbat akarta, a posztmodern elvtelenségével az értelmiséget a nihilizmusba, a tömeget a tanácstalanságba vetette. Az irónia világa Mephisto világa – ám őrá vereség, kedvezményezettjeire pedig a megváltás vár. A legmodernebb fejlemények Goethét igazolják. A tömegeknek értékrend kell, különben ők maguk teremtik meg értékeiket, s akkor jaj lesz a világnak.”

A remény hal meg. Utoljára.

Megjelent a Magyar7 2020/33.számában.

Kövesse facebook oldalunkat is!