Kivonás
A kivonás a négy matematikai alapművelet egyike, melyekkel emlékeim szerint első osztályban ismerkedünk meg. A kivonás során a kisebbítendőből kivonjuk a kivonandót. Amiből kivonunk, abból kevesebb lesz. Most például (talán) amerikai katonából az öreg kontinensen.
Egykoron katonák utaztak Európából Amerikába, hogy ott küzdjenek meg egymással. Na jó, nem mindenhonnan, csak Angliából és Franciaországból. Ez még az 1700-as években volt, a kutya se emlékszik már rá. A trend a 20. század második felében fordult meg, amikor, már egy teljesen megváltozott világban, amerikai katonák nemcsak hogy Európába érkeztek, de ideiglenesen itt is maradtak, és ennek a nyugat-európaiak döntő többsége még örült is.
Az ideiglenes itt-tartózkodással persze térségünknek is megvan a kellő társadalmi tapasztalata. Mi, magyarok, akkor, annak az 1991-es kivonásnak örültünk. Joggal. Most, ennek az amerikainak, lehet, nem fogunk annyira, mert utána még többet kell költenünk védelemre.
A transzatlanti kapcsolatok történetében ritkán adódik olyan pillanat, amely ennyire élesen és visszavonhatatlanul jelzi egy korszak végét, mint Donald Trump elnök legutóbbi bejelentése a Németországban állomásozó amerikai csapatok drasztikus kivonásáról. Ami most, a szemünk előtt zajlik, az nem egy sima haderő-átcsoportosítás, hanem a második világháború utáni európai biztonsági architektúra alapjainak módszeres lebontása. Donald Trump Floridából azt üzente, térségünk biztonsága többé nem egy sérthetetlen és állandó szövetségi garancia, hanem immár alku tárgya, mely közvetlenül függ az aktuális politikai lojalitástól és a gazdasági hozzájárulás mértékétől.
A probléma magva az amerikai és a német vezetés közötti mély bizalmi válságban gyökerezik. Donald Trump és Friedrich Merz kancellár vitája az iráni konfliktus kapcsán rávilágított arra, hogy Washington már nem hajlandó tolerálni a stratégiai különvéleményt az olyan szövetségesektől, akiknek a biztonságát jelentős részben amerikai adófizetők pénzén garantálja. Sean Parnell védelmi szóvivő közlése, miszerint a kivonás 6-12 hónapon belül megvalósul, olyan kényszerpályára állítja Európát, amelyen a lassú diplomáciai alkuk ideje lejárt.
A 36 000 fős németországi kontingens – amely Japán után a második legnagyobb amerikai külföldi haderő – drasztikus csökkentése a NATO teljes keleti szárnyának elrettentő erejét gyengíti meg.
A NATO válasza, Allison Hart szóvivőn keresztül, a kényszerű alkalmazkodás jeleit mutatja. A tavalyi hágai csúcson rögzített 5%-os GDP-arányos védelmi költés említése rávilágít arra, hogy a szövetség már felkészült a legrosszabb forgatókönyvre. Ez a szám – amely a korábbi 2%-os célkitűzés több mint duplája – gyakorlatilag hadigazdálkodási szintű elköteleződést vár el az európai államoktól. Ez a pénzügyi teher óriási társadalmi és gazdasági feszültségeket szülhet, de Washington szemében ez az ára annak, hogy az USA továbbra is jelen maradjon a kontinensen.
Az amerikai csapatkivonás katalizátorként hat az európai stratégiai autonómia felé. Pistorius utalása az „Ötök" csoportjára – Németország, Franciaország, Olaszország, Lengyelország és Nagy-Britannia együttműködésére – kijelöli az új irányt. Európa már nem támaszkodhat egyetlen, tengerentúli patrónusra; egy többpólusú, belső kooperáción alapuló védelmi modellt kell kiépítenie.
Ez az átrendeződés azonban veszélyekkel is jár. A lengyel–német–francia tengely megerősödése, kiegészülve a britek katonai erejével, ugyan pótolhatja az amerikai létszámot, de a nukleáris elrettentés és a csúcstechnológiás logisztika terén Washington továbbra is megkerülhetetlen marad. A csapatkivonás tehát egyfajta "sokkterápia", amely arra kényszeríti az európai nemzeteket, hogy integrálják védelmi iparukat és egységesítsék hadműveleti doktrínáikat.
A kérdés az, hogy Európa képes-e élni ezzel a lehetőséggel. A politikai szándék egyre inkább megvan, a források is növekednek, de a koordináció, az ipari kapacitás és a katonai integráció még messze nem elegendő. Ha az amerikai kivonás gyorsabb lesz, mint az európai alkalmazkodás, akkor egy veszélyes átmeneti időszak elé nézünk. Ilyen helyzetben általában fel szoktuk tenni a kérdést: és mi lesz velünk, kis, öt és fél milliós országokkal?
Megjelent a Magyar7 2026/19.számában.
