Kisebbségnek kisebbsége meg a többség
Szülővárosom, a nagymúltú nógrádi városka, amely váráról, sáráról meg gyáráról volt egykoron híres, igazán szép szeglete szülőföldünknek. Nagyjából a nyolcvanas évek elejétől érzékeltük, komoly változások zajlanak, amelyekből egyértelműen kiolvasható volt, hogy hamarosan eltűnhet a város színmagyar jelzője.
A gyárban a szlovák vidékről importált vezérlőcsapat miatt a szlovák szó lett az elvárt. De nem csak a szlovák jött honfoglalni, rövid idő alatt százas nagyságrendben roma családok is megjelentek, valahonnan keletről, aminek következtében a város etnikai összetétele rohamosan megváltozott, így a ki mennyi és milyen számháborújában azóta már a magyarok, a szlovákok és a romák versengnek egymással.
A rendszerváltás előtti időkben is divat volt az oktatásügyben mindenféle reformormokkal próbálkozni. Az egyik ilyen reformelképzelés alapján iskolánkban létrehoztak „válogatott osztályokat”, ahova a legjobb előmenetelű diákok kerültek.
Csakhogy a mi évfolyamunkban már akkor annyi roma gyerek volt, hogy a válogatott osztályba is jutott egy padsornyi. A tananyag bővítésére, a terheléses próbára nem maradt tér, a tempót a hátrányos helyzetű gyerekek szabták. Az elitképzés tehát, már ha az akart lenni, dugába dőlt, a roma gyerekekkel viszont kialakult egyfajta sajátos kapcsolatunk, ráadásul feladatul kaptuk, hogy külön is foglalkozzunk velük, ami legalább arra jó volt, hogy az elutasítás alapvetésén túl, már ne csak tisztes távolságból méregessük, hanem megismerjük őket. A legtöbbjük valóban mélyszegénységben élt, a kitörés teljes reménytelenségével és a küzdés motivációja nélkül, de hálásak voltak minden jó szóért, a legapróbb gesztusért is.
Megtanultunk egymás mellett élni, többé-kevésbé elfogadni kulturális különbözőségeinket, baráti kapcsolatok nélkül is. Mert tagadhatatlanul nagyon sajátos volt ez a cigány–magyar viszonyulás.
Ezeket a régi időket juttatta eszembe a romaügyi biztosi hivatal kezdeményezéséből készült felmérés, amit a napokban hozott nyilvánosságra a Focus ügynökség. Kiderült, a lakosság közel fele utazáskor nem ülne egy roma mellé, de a megkérdezettek harmada azt sem szeretné, hogy gyereke roma gyerekekkel járjon egy osztályba, majd fele ellenezné, ha barátkoznának, több mint a fele pedig elutasítja, hogy gyereke padtársa legyen, a házasságkötés pedig már kétharmad számára elfogadhatatlan.
Nincs ezekben az adatokban semmi meglepő, a többség előítéletes a romákkal szemben (is), valószínűleg akkor is, ha romát csak az esti híradóban lát, ott se kávéházi közegben, a díszlet csakis a romatelep lehet.
A sztereotípiák itt is lebonthatatlannak tűnnek, miközben már nem is beszélünk arról, hogyan lehetne őket felzárkóztatni, avagy milyen esélyei vannak annak, aki ki akar törni a cigánysor deprimáló valóságából. Még csak nem is látszik, milyen perspektívát kínál a romáknak a többségi társadalom, leginkább semmilyet, igaz, a romák maguk is keveset tesznek azért, hogy kikerülhessenek a stigmatizált szerepből.
Ezért is szűk az ösvény annak, aki odaáll a feladat elé. Most azonban, hogy a felvidéki politika kezd izgalmas műfajjá válni, úgy tűnik, a Magyar Szövetség elnöke, Gubík László a magyar romák ügyében is lát feladatokat, a párt komolyan foglalkozni akar a helyzetükkel, ami kihívásnak sem utolsó.
Mert bár egy nyelvet beszélünk, mégis minimális a kultúrák közötti átjárás. Mi, magyarok folyton a közösség fontosságát hangoztatjuk, ám az önsorsrontás árán is individualisták vagyunk, beáldozva a legalapvetőbb közösségi érdekeinket is, míg ők látszólagos szervezetlenségükben is közösségként működnek. Cigányként, magyar cigányként, avagy roma magyarként meghatározva magukat, a Dél-Szlovákiában élők hozzánk húznak, hozzánk tartozóknak vallják magukat. Ők nem gondolkodnak azon, hogy szlovák iskolába írassák gyermekeiket, nem az államnyelvhez, hanem a magyarhoz ragaszkodnak. Cigányként is megpróbálnak magyar életet élni.
Így alakulhatott ki az a furcsa helyzet, hogy – elfogadjuk vagy sem – kisebbségként van egy kisebbségünk, kellene nekik tehát valamiféle élhető modellt kínálni, amiben a felzárkóztatásuk mellett is megőrizhetnék a romaságukhoz való ragaszkodásukat.
Nehéz, de nem reménytelen vállalkozás ez, Gubík Lászlóékon múlik, milyen stratégiával szólítják meg őket. A többség, a szlovák politikum ugyanis legfeljebb választások előtt találja meg a cigányságot, aprópénzért szavazatot remélve. De hát arról nekünk, magyaroknak is hosszú történeteink vannak, hogy kisebbségként a szlovákoknak mennyire nem vagyunk érdekesek, kérdéseik sincsenek felénk, nemhogy válaszaik lennének, a látószögükbe se férünk be.
Épp a napokban, a késeléses támadás okán sokadszorra is megtapasztalhattuk a többségi közönyt, azt, hogy egy fiatal nyakának szegezik a kést, mert magyarul beszél, és nem éri el a szlovákok ingerküszöbét.
Ami azonban valóban döbbenetes, még a magyar szavazatra ácsingózó Ódorok, Grendelek, Hamranok érzékenységét sem. Majd, ha jönnek a választások, nyelvet, vidéket, nagy ígéreteket, mindent megtalálnak. Na, akkor kell emlékezni és emlékeztetni mindenkit arra, mit ér a magyar, ha már szlovák.
Megjelent a Magyar7 2025/11. számában.
