Kinek muzsikál a progresszív pozsonyi rockzenész?
Szebb, jobb, emberibb és kevésbé álszent időket is látott már Pozsony. A főváros – „gyanús” hasonlósággal több más európai társához – már a második ciklusban nyögi a progresszív városvezetés „haladár” ötletmegvalósításainak következményeit.
Szinte minden napra akad egy „bravúros ötlet” egy „kitűnő újítás”, amellyel az exzenész főpolgármester, Matúš Vallo és csapata eldicsekedhet a közösségi médiában, amely egyébként körülbelül annyira „közösségi”, mint amennyire széleskörű megbízatást élvezőnek lehet nevezni Vallo mandátumát, amelyet a közel négyszázezer pozsonyi választópolgár mintegy ötödének voksával szerzett meg legutóbb is.
Félreértés ne essék, nem a választási rendszert vagy annak eredményeit tenném vita tárgyává. Inkább azt a gyakorlatot, hogy azok, akik nemrégiben még egy mondatot se tudtak volna kiejteni a szájukon a „tisztességes” (Szlovákia) szó nélkül, hatalomra kerülve, mintha elfelejtették volna a tisztességet, vagy legalább a méltányosságot, amely kétségkívül megilletné azokat a pozsonyiakat is, akik nem őket választották.
Apropó látszatteremtés. Több évtizedes gyakorló kerékpárosként (értsd: nem egy SUV csomagtartójában szoktam kivinni a sokezer eurós „bájkomat” a töltésig, hogy ott egy ütős selfiet villantsak vele) a minap ismételten belefutottam, pontosabban megállhattam a Vallo féle csillogó Patyomkin politika szürke valósága előtt. Egy közterületen lévő kerékpárparkoló előtt állva nyugtáztam, hogy annak minden állványa ismét és újfent foglalt. Mielőtt esetleg valaki azt gondolná, hogy lám: népsporttá vált a kerékpározás, ki kell ábrándítsam, ugyanis a nyilvános kerékpárparkoló bizonyos multicégek bérelhető elektromos rollerjeivel és kerékpárjaival volt telve. Igen közterületen. És igen, nem először.
Heveny felháborodásomban először a handzsárom után kaptam, hogy elégtételt vegyek, de miután ráeszméltem, hogy ilyen eszköz nem lóg az oldalamon, durva becsületsértéseket hangoztatva, illetve a főpolgármester felmenőinek sűrű emlegetése mellett (nyugodtan, hiszen Pozsonyban már alig érti meg valaki, legfeljebb majd egy következő őrült bevándorlónak néznek) egy villanyoszlopot kerestem kétkerekűm rögzítésére. Miután ez sikerült, nekitámaszkodtam és elmerengtem az élet szépségein. Ja nem. Inkább azon merengtem el, hogy milyen szép is ez az új világ, ahol a kedves városvezetés, amely egyetlen nyilvános parkolóhelyet sem hozott létre, de milliókat szed be abból, hogy megfizetteti velünk a panelpalotánk előtt lévő „saját” parkolóink használatát, cinkos félrenézés közepette vajon miért engedi, hogy hozzáadott értéket létre nem hozó, profitjukat külföldre mentő multicégek közterületet bitoroljanak?
Okosabb emberek bizonyára már megfogalmazták, leírták, kinyomtatták, hivatalossá tették és keretbe is foglalták, hogy milyen korszakot is élünk mostanság hátunk mögött hagyva az atomókort. Talán a kommunikációét, a látszatteremtő kommunikációét. Azt, ahol a progresszivizmus mindenek felett állóságának ideáját vallásos hevülettel magukénak vallók, egy farmerzsebre szabott orwelli teleképpel a kezükben járják az utcákat, harcos szavakkal védelmezve a patyomkini erények bajnokait, miközben nem látják a valóságot, mert rettegnek tőle. Félni pedig nem jó. Sőt, nem is hasznos. Mivel a tartós félelem szükségszerűen szabadságdeficithez vezet, az pedig egyenes út a szolgaságba.
