Kinek érdeke a magyar egység?
Adódna a válasz, a felvidéki magyarságnak, hiszen a 2020 februári választás meggyőzően bizonyítja, csakis így biztosíthatja a szervezett érdekképviseletét a szlovák törvényhozásban. A helyzet mégsem ilyen egyszerű, hiszen az egységről könnyű beszélni, de megvalósítani és elfogadtatni a választókkal annál nehezebb.
A 2009-es pártszakadás mély törésvonalakat húzott a felvidéki magyarság soraiban.
Az MKP és a Híd rivalizálása nem egy esetben barátságokat ásott alá, családokat szakított ketté. Feketékké és fehérré váltak sokan, beleállva a nekik rendelt lövészárokba.
Egészségtelen, az utolsó intézményig átpolitizált közélet, megmérgezett kapcsolatok a mérleg egyik, a józan kritikát elfojtó nyájszellem a másik serpenyőjében. Önsorsrontás a javából: egymásnak feszülve, egyre közelebb szorulva a falhoz.
E sorok írója, aki számára a nemzeti kötelék megkerülhetetlen viszonyítási pont, mindig is két átléphetetlen piros vonalat állított maga elé. Először is,
bármennyire fojtogató és belterjes tud lenni a felvidéki magyar közélet világa, egy magára valamit adó közösségnek önmagát kell megszerveznie, s nem lehet díszzsebkendő egy szlovák párt nyalka öltönyén.
Vagyis bármennyire is csábító tud lenni a politikai aktivizmus, számomra járhatatlan, és a követői elfogadhatatlanok.
A közösségünk állapotáról mi sem tanúskodik világosabban, hogy míg 1998-ban a mečiari pártra csatolt hosszú nevű magyar mozgalmat még a felvidéki magyarok 99 százaléka zárta karanténba, a szervezett magyar érdekképviselet 2020-as megszűnésével az aktivizmus új lendületet kapott.
Időközben csak a zakó lett jobban szabott, az alma nem esett messze a fájától. Nyilván nincs két egyforma helyzet, ahogy Vladimír Mečiar HZDS-e sem említhető egy napon Igor Matovič OĽaNO-jával, de egy alapvető dolog nem változott. Kisebbségi sorban élünk a szlovák nemzetállamban, amelynek épületéből az elmúlt évtizedekben egyetlen téglát nem sikerült kiverni, de jószerével a habarcsot sem sikerült meglazítani. A különbség annyi, hogy
a kilencvenes évek nyílt, erőszakos asszimilációs nyomása helyett ez a nemzetállam most konszolidáltabb arcát mutatja felénk, mi pedig a megkönnyebbüléstől nagyot sóhajtva, önként és dalolva adjuk fel az önvédelmi reflexeinket.
A másik piros vonal számomra mindig is az volt, hogy először vagyok magyar, s csak utána vallom magam – mára már óvágású – konzervatívnak. Vagyis legfeljebb vitám van azokkal, akik először magyarok, s utána liberálisok vagy baloldaliak. De a legkevésbé sem átkozom ki őket a nemzettestből.
Ahogy nem is erőltetem rájuk a magyarságot, aki világpolgár akar maradni, maradjon. Más úton járunk. A magyarság vállalás kérdése, az ideológia pedig meggyőződésé. Mindig is azt vallottam,
aki magyarnak vallja magát, a ránk kényszerített kisebbségi léthelyzetben szükségből erényt kovácsolva azokkal is egy táborba tartozzon, akiknek eltér a világnézete.
Vagyis kinek érdeke a magyar egység? Csakis nekünk magyaroknak. A szlovák nemzetállam legfeljebb elfordítja a fejét, látva, hogy az egység legnagyobb akadályai mi magunk vagyunk. Megkockáztatom, ránk tekintve gúnyos félmosoly játszik a szlovák nemzetbiztonságért aggódók arcán. Azért az ördög nem alszik, ha már-már zöldágra vergődünk, a banánhéjat is bekészítik.
A felvidéki magyarság jelen állapotában továbbra is megosztott, s talán soha nem volt még ennyire kiábrándult. Könnyű terep a Matovič magyar hangjaként funkcionáló megmondóembernek, hogy királyi többesben hintsen sót a sebekbe, s újra szembefordítson magyart a magyarral.
A kérdés csak az, van-e még jól felfogott önérdeke az itteni magyaroknak? Ha igen, idővel beforrnak az önmagunk kezével ejtett sebek.
Ha nem, a jövőben soha nem kerül a szlovák parlamentbe magyar etnikai párt, amilyen, bármily ellenkező híresztelés dacára az MKP és a Híd által létrehozott új párt lenne.
A magyar egységet politikai számításból vegyespártozóknak pedig marad a díszzsebkendő, a magyar tagozat Matovič, Pellegrini, vagy egy új szlovák üstökös oldalán.
