Kinek a közügye?
Ne tagadjuk, van izgalmasabb péntek esti program, mint rendőri karéjban, megfigyelő drón alatt az elrettentő hidegben állni Pozsony főterén. És mégis akadt ezernyi magyar, aki fontosnak érezte, hogy ott legyen a Beneš-dekrétumok ügyében összehívott tüntetésen, aki nem nyafogott afölött, hogy miért épp Pozsonyban kell ilyet tartani, akit nem riasztott vissza a félsz az esetleges hatalmi presszúrától. Ezer ember, aki megértette, egy közösség önbecsülésének a mértékegysége is lehet, mennyire enged a hatalom arroganciájának.
Lehet arról számháborúzni, hogy ez sok vagy kevés. Ha arra gondolunk, hogy majd félmilliónyian vagyunk, siralmasan kevés, ha azt nézzük, mennyire leépült a felvidéki magyarság védelmi reflexe, közösségi érzékenysége az elmúlt másfél évtized megosztottsága miatt, hozzászokva a nem vagyunk tényezők rideg valóságához, akár biztató is lehet, főleg, hogy decemberben, az első tüntetésen, közvetlenül az ünnepek előtt, egy-két napos szervezéssel Dunaszerdahelyen is ott voltak pár százan.
Az azonban nyilvánvaló, a közösség ingerküszöbét még ilyen fontos üggyel sem olyan könnyű elérni, mint néhány éve, emlékezzünk csak a himnusztörvényre, de szívós munkával biztosan nem reménytelen. Persze, ellenségünk nem csak a közöny, a kényelem is. A Facebook melegében könnyebb gyújtó hangú, avagy dehonesztáló hozzászólásokat írogatni, mint tenni az ügyért. Mit tehetünk, ezt a valóságon túli világot szabadította ránk a közösségi média.
A tüntetés fontos üzeneteket fogalmazott meg, minden felszólaló vegytiszta látleletét adta helyzetünknek. Tanulságot azonban így is szolgáltat. A napnál is világosabb, a hatalom nem csak megfélemlít, fél is, annyi rendőrt ugyanis ritkán lát koronázó városunk főtere, mint ahányan most ott grasszáltak. És nem csak grasszáltak, Orosz Örsöt elő is állították, mert nem volt hajlandó levenni a Megkérdőjelezem a Beneš-dekrétumokat feliratú láthatósági mellényt, amihez egyébként nem volt nehéz hozzájutni, hiszen többeknél volt. Amúgy a láthatósági mellény viselése láthatóvá teszi a tömeget!!!
Nem kellett volna ettől megrettenni a szervezőknek sem - a színpadról ugyanis az az utasítás hangzott el, hogy mindenki vegye le - még akkor sem, ha a rendőrség a tömeg feloszlatásával fenyegetett. Most akkor félünk, vagy nem? Szembesíteni akarjuk a hatalmat, hogy amit tesz, az a véleményszabadság teljes megtagadása, a szólásszabadság megcsúfolása, vagy csak el akarjuk mondani, hogy nincs ez így jól? Az akarjuk, hogy a világ is értesüljön a hatalom arroganciájáról, egy közösség kriminalizálásáról, vagy csak magunknak elégedetlenkedünk, és ha rázós a helyzet, bekapcsol az önkorlátozás, behúzzuk a vészféket?
A szervezők is tudják, az este így Orosz Örsről szólt, és nem egy kritikus megmozdulásról. Egyszer tán meg is tanuljuk, egy ember kiállásából is erő születhet, ha merünk, ha kellően bátrak vagyunk.
Liberális oldalon kedvenc mantra, hogy az Orbán-kormány cserben hagyott bennünket, ez az érvelés is gellert kapott, mert a tér még ki sem ürült, Szijjártó Péter máris megszólalt Orosz védelmében. Szlovák jogvédő demokratáinknak viszont nem sok szava volt, sem most, sem korábban. Természetesen, Martin Dubéci felszólalóként azért nem hagyta szó nélkül. De pártja, a Progresívne Slovensko a Btk.-módosítás óta nem sokat szöszölt-bobolt a Beneš-dekrétumok fölött, nem sokat tettek azért, hogy érzékenyítsék a szlovák közeget, vagy megmagyarázzák, hogy egy közösséget nem lehet 80 éve a kollektív bűnösség jogi státuszában tartani, ahogy nem sok szót vesztegettek a földalapnál zajló földrablásra sem. Hallgatásuk bizonyítja, mennyire őszintétlen volt a téma megnyitása részükről.
A levélíróknak egy köszönetre is futja František Mikloško felé (mert korábban, mikor szívesebben felvállalta a magyar ügyeket, egy magyarországi díjátadón, már állami poszt nélkül, elnézést kért a magyaroktól), aztán jól belerúgnak Kövér Lászlóba, csak úgy a miheztartás végett. Ez lenne a szlovák-magyar megbékéléshez vezető út? A mindenki mindenki ellen állapotát már megéltük, megbélyegzés, civakodás, ez volt a vegyes ideológia térnyerésének a következménye, meg is fizettük érte az árat, nem bírjuk magunkat közösségként összerakni. Most a liberális-konzervatív árkot mélyítjük, ha elmegyünk ebbe az irányba.
Gubík László kellő empátiával, konzervatívként hirdetett fegyvernyugvást az ideológiai frontvonalon, mert a közösség érdeke azt kívánja. Ugyanez az önmérséklet elvárható lenne liberális oldalon is. Tovább éltetjük a rossz beidegződéseket, jószolgálatot téve többségieknek-progresszíveknek, vagy magyar érdekek mentén cselekszünk magyar ügyeinkben. Ez lenne a felvidéki magyar minimum!
Az írás a Magyar7 2026/6. számában fog megjelenni.
