2023. május 14., 08:34

Kilencvenéves emberek országa

Ráhibáztak a demográfusok. Már el is érkezett az az idő, amikor a hetvenes éveikben járó emberek temetik szüleiket. Nem is oly régen még elképzelhetetlen volt, hogy hetvenöt éves néni gondozza kilencvenhét éves édesanyját… Ha összeszámolom, kis falunkban is van legalább 8-10 olyan idős ember, aki rég „betöltötte” már a kilencedik ikszet.

idős- beteg
Fotó: pixabay.com

Köztük van nagybácsim is, aki nemsokára 94 éves lesz. Ő a ritka, üdítő kivétel. Ránézésre se mondaná senki, hogy már ennyi. Szellemileg teljes friss. Kerékpározik, minden áldott nap a kertjében dolgozik, állatokat tart. S mindig vannak tervei, egy-két évre szólóak. Amióta az eszemet tudom, mindig legalább két „munkahelye” volt. Cipésznek, vagy ahogy ő mondja, suszternek tanult, de ácsként dolgozott. Otthon pedig kertészkedett. Palánták százezreit nevelte ki. Fóliasátrában akkor paprikák nőttek, hogy szinte a földig értek. Télen pedig disznóölőként is bevetette magát, ha a rokonságban a hízó már elérte a vágósúlyt. Pihenni nemigen láttam…

Jó genetikát örökölhetett édesanyjától, aki szintén hosszú életű volt. De szerintem az ő titka valami másban rejlik. Nem ismeri azt a szót, hogy stressz.

Nem húzza fel magát naponta apróságokon. Tud örülni mindennek, a legkisebb dolognak is. Egész életében becsülte, amije volt, s kétkezi munkájával mindig teremtett valami pluszt is a családjának. Megözvegyülése után sem hagyta el magát, folytatta a munkát. Mind a mai napig ellátja fiait jó kis hazaival.

Nem mindenki ilyen szerencsés. A hosszú élet többnyire szenvedéssel, nyűggel teli. Amikor már a fáj a lét.

Bármikor jöhet a baj, egy combnyaktörés, vagy jelentkezhet a 21. század legnagyobb kórsága, az Alzheimer-kór. Az pedig teljesen normális, hogy az egyre idősödő ember egyre kevesebb dolgot képes egyedül megtenni, segítségre szorul. S a legtöbb esetben ezt meg is kapja családtagjaitól. De elérkezhet az az idő, amikor már a család sem bírja erővel, energiával, idegrendszerrel. Ezt csak azok tudják, akik már maguk is megélték…

Ilyenkor nehéz döntést kell hozni. Hová helyezzük el apukát, anyukát? Melyik otthont válasszuk? Hol fognak róla jól gondoskodni? És melyik lesz még megfizethető? Hamarosan azonban még egy kérdést fel kell tennünk, van-e még hely, ahol elfér az idős hozzátartozónk.

A jövő nagy kihívása az idősgondozás. Az emberi átlagéletkor egyre csak kúszik felfelé. Húsz-harminc éve nyolcvan év feletti emberből sem volt túl sok, most pedig, ahogy egyik idősotthonban dolgozó ismerősöm meséli, 90 pluszosokkal vannak teli az idősotthonok. Nehéz esetekkel, akikről otthon a család már képtelen gondoskodni…

Mindenki arra vágyik, hogy álmában szenderüljön át az örökkévalóságba. Senki sem akar szenvedni, kiszolgáltatva lenni, másra szorulni. Az élet azonban ritkán ilyen kegyes.

Arra fele tart a világ, hogy lakosság jelentős része betegségekkel, szenvedésekkel, fájdalmakkal fizet a hosszú életért. És bizony mások segítségére szorul…

Gyakran emelgetjük a méltó öregkort. De mit jelent ez? Talán azt, amit az amerikai filmeken néha látni, kedélyesen cseverésző időseket az árnyas lugas alatt, valamelyik idősotthon udvarán. Legalábbis szeretnénk ezt hinni. De a valóság azért ennél jóval árnyaltabb. Idősotthonaikban többnyire súlyos állapotban lévő, fekvő betegek élnek, sokan már nem is igazán tudnak magukról. A törvény „bötűje” pontosan meghatározza ugyanis, ki kerülhet be ilyen otthonba. Kell hozzá pár orvosi diagnózis… Nem a filigrán hetvenéveseknek lettek kitalálva.

Aki megszületik, az egyszer, ha lesz hozzá szerencséje, meg is öregszik. Nem árt már fiatalon, vagy középkorúan arra is gondolni, mi lesz, ha elhagy az erőnk, mihez kezdünk, ha egyedül már nem fog menni. Fel kell készülni az időskorra.

S ezt is időben kell kezdeni. Családi házból kisebb lakásba költözni, s ha rászorulunk, valamelyik idősotthonba tenni át „székhelyünket”. Ezt tőlünk nyugatabbra már gyakorolják. Persze ott állambácsi és a magánszektor is felkészült erre.

Nálunk is elkezdődött valami. Több lett a panzió, idősotthonok alakulgatnak, a régieket bővítik vagy modernizálják. Némelyik viszont az átlagnyugdíjas számára megfizethetetlen.

Mondhatni álomkategória. Nyilván ezekben van a nagy biznisz, de gondolni kell arra a többségre is, aki nem luxusra vágyik, csupán tisztességes ellátásra és néhány emberi szóra.

Remélem, mire a mi generációnk hajlott korba ér, lesz miből válogatni, ha az élet úgy hozza, hogy egyedül már nem megy. Mert arra már nemigen számíthatunk, hogy gyermekeink gondozzanak bennünket. A nyugdíjkorhatárt ugyanis egyre feljebb tologatják, megvénülnek, mire nyugdíjba vonulhatnak.

Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.