Kiben bízhatunk?

Pedig maga a helyzet nem volt vidám, miként a hely száz éve megalkotott szelleme sem, amely ott terpeszkedett körülöttünk, a trianoni vasútállomások kopott reménytelenségének holdudvarában. Ott lógott a kicsinyke állomásépület rozsdás csatornáján, a fecskefészek szalmaszálán az eresz alatt, s ott fészkelt a lelkünk legmélyén.

Hiába is titkoltuk, a határon való átkelés olykor szorongó élmény volt, pedig az óhazába mentünk.

Csak arra emlékszem, hogy a szülőfalumból, az egykor tíztemplomos Mellététől az Ózdig, a szocialista acélipar mekkájáig, ahol a nagynéném lakott, többszöri átszállással, reggeltől késő délutánig tartott a 40-50 kilométeres út. Kalandvágyó népek voltunk akkoriban, a múlt század ötvenes-hatvanas évek fordulóján.

A rövidnadrágos kisfiúnak akkor persze fogalma sem volt róla, hogy volt egyszer egy trianoni döntés, amely ilyen határokat és állomásokat szült, ahol a felvidéki „cseszkók” úgy ültek, mintha külföldön, csak az volt furcsa, hogy a határ egyik és másik oldalán is magyarul beszélő emberek élnek.

Itt és ott mégis valami nagyon különbözött egymástól. Sok pofonnak kellett elcsattannia ahhoz, hogy tudatosuljon ez a másság. A titokzatos, vagy ordítóan látható különbözőség megélését azonban az eltelt száz év alatt egyetlen generáció sem tudta kikerülni. Akarjuk, nem akarjuk, valamennyien ott hordoztuk és hordozzuk magunkban soha nem gyógyuló sebként Trianon fájdalmát, kezdve a nagyapáinktól, folytatva a fiainkkal, bezárólag az unokákkal.

Bezárólag? Ilyen kategória a történelemben nincs, csak a futurológiában.

Ki zárja be a múlt és a jelen csikorgó pántú vasajtaját? S ki nyitja meg a fényességes, szivárványos jövőt?

Kinek a kezében van a sorsunk, hogy olyan évek jöjjenek, amelyeket nem fog terhelni a népek egymás elleni gyűlölete? Talán mi vagyunk az utolsó generáció, amely még emlékezni tud a nyelvhatáron, a szántóföld kellős közepén álló hagyásfára, amely alatt magyar és szlovák paraszt együtt szalonnázott aratás közben délidőben. S került egymással atyafiságba, koma-sógorságba, mert nemhogy gyűlöletet, de még bizalmatlanságot sem táplált egymással szemben. És bár más anya szülte őket, értették egymás nyelvét – mert érteni akarták, ha már a földjeik egybeeértek. S ezt már mi is csak hallomásból, a családi legendáriumból tudjuk előbányászni jobb dolgunk híján.

Sok rácsodálkozó kisfiú nőtt fel száz év alatt a Kárpát-medencében, de minden korosztály kénytelen volt megtapasztalni és elviselni a Trianonban gyökerező, az egész évszázadot felölelő magyargyűlöletet a Felvidéken (is). Hogyan is értette volna meg az elsős gimnazista, akit Liptóba vittek az iskolából „krumplibrigádra”, miért kergetik őket szlovák suhancok a liptószentmiklósi esti utcán bicskával hadonászva? Mit ártott ő ezeknek, akik életükben tán magyart se láttak? A nyiladozó elme nem sokat hallhatott állampropagandáról később sem, hiszen azt alattomban terjesztette és rafinált módszerekkel sugalmazta a „baráti szocialista” hatalom. Ugyan hol tanult volna a „kis népek imperializmusáról”, amikor azt sem tanították a magyar iskolában, hogy volt egyszer hatvannégy magyar vármegye.  

Pedig a gyűlölet nem születik együtt az emberrel. Azt gondosan kell nevelgetni, akár a felnövő palántát. Öntözgetni, gyomlálgatni, kapálgatni, hogy szárba szökkenjen, és hatni kezdjen.

Hogy egymásnak uszítson szomszédokat, népeket, nemzeteket, s utólag, miután egymás vérét jól megcsapolták, szentesíteni lehessen a háttérhatalom páholyában szivarozgató, konyakot kortyolgató gazemberek aljas terveit. Hogyne jutna az ember eszébe, mit írt Harold Nicolson angol diplomata, a békekonferencia egyik bizottságának a tagja a magyarokról: „Bevallom, hogy akkor és most is mélységes undorral tekintek arra a turáni törzsre. Török rokonaikhoz hasonlóan sok mindent leromboltak, és nem alkottak semmit sem.” Ilyen „független és elfogulatlan”, az emberi jogok iránt fogékony, emberbaráti népek szakértői szorgoskodtak a konferencia bizottságaiban. Olyan népek fiai, akik a fél világot gyarmatosították. Ezek határtalan igazságérzete döntötte el, hogy magyar iga alatt nyögnek a szomszéd népek, s hogy az Ipoly hajózható, a Komáromtól Ungvárig (Komomtól Jungig) húzódó határt pedig úgy húzták meg, hogy még a két város nevét sem ismerték. Valószínűleg nem is érdekelte őket.

Sajnos, adott a párhuzam. A jövőnket, lehet, éppen most tervezi valahol (Brüsszelben, New Yorkban, vagy egy svájci tóparti kastélyban) egy olyan embercsoport, amelyet háttérhatalomnak szoktunk nevezni. Ezek a „páholylakók” rendszeresen összejönnek, a nyilvánosságot kizárják, majd elmondják, hogy nem beszéltek semmiről, amúgy meg semmi közünk hozzá, nem tartozik ránk. De keselyűként köröznek fölöttünk, és azon mesterkednek, hogyan lehetne adósrabszolgaságba taszítani bennünket. Mert amit ma a felszínen láthatunk, az csak a látszat. A dolgok mélye nagyon mélyen feneklik.

Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy párhuzamot tudjunk vonni az embertelen pénzhatalom első világháborút tervezgető és a mai propaganda-hadjárat nem is titkolt jelei között.

Ahogy a kiegyezés utáni Osztrák–Magyar Birodalom útjában volt az antanthatalmak (értsd: angolszász–francia) hegemóniájának, és masszív propagandahadjárattal járatták le Magyarországot, a háttérhatalomnak ma is szálka a szemében Mária országa. Legalábbis tíz éve. Mert az a Magyarország, amely kiszolgáltatja mindenét, zálogba csapja a jövőt, és mer kicsi lenni, az jó Magyarország. Az kell nekik. Az erős, öntudatos Magyarország veszélyes, mert ismét a terveik útjában áll, és példaként állhat a maradék Európa előtt. Ezért ordítanak magukból kikelve felbérelt embereik is a magyar Országházban, sarki kocsmává züllesztve a Tisztelt Házat.   

Egyes történészek szerint a trianoni gyalázatos döntés nem is elsősorban Magyarország ellen irányult, hanem egész Köztes-Európát kellett szétrobbantani. Magyarországnak csak „pechje volt”.

Ezt a következményeket tekintve elég nehéz elhinni, hiszen aligha akad még egy állam a világon, amelyet így szétraboltak volna, de van ebben csipetnyi igazság. De csak egy csipetnyi, mert a nagy igazságok mindig a mélyben lapulnak. A ki nem mondott mondatokban.

Napjainkban szinte ugyanazt az arroganciát tapasztalhatjuk, amikor az „új” Európa egyes vezetői lenácizzák Magyarország kormányfőjét, és koholt vádak alapján próbálják lejáratni a világ előtt a magyar nép által háromszor megválasztott törvényes és legitim kormányt, valamiféle „európai értékekre” hivatkozva. A vádak nemcsak bármiféle jogalapot nélkülöznek, de a támadók annyi fáradságot sem vesznek maguknak, hogy a külcsínre adjanak. Az Európai Parlamentben az is elhangzott, hogy ha a magyar törvények ugyan nem is sértik az „európai jogrendet”, Magyarországot akkor is meg kell büntetni. A turáni fajt.

Mit fognak mindebből megérteni az unokáim, ha egyszer a téma szóba kerül? Hogyan kerülhet egy kalapba a népek önrendelkezési joga és a népekre ráerőltetett diktátumok zagyvasága?

Mi köze volt a sziámi uralkodónak a trianoni szerződés aláírásakor a lénártfalai meg a bánrévei állomáshoz? Miért nem lehetett népszavazást tartani, amikor népek szabadságáról papoltak? S végül csak fel kell tennünk a legfontosabb kérdést: kiben bízhatunk? Csak magunkban. A nemzet erejében, szorgalmában és hitében. Egymásban. Mindig is ezt tettük, és bár mindig ráfizettünk, mégis ezért tudtunk megmaradni a Kárpát-medence legnépesebb nemzetének ma is.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/23. számában.