Kiállunk-e az iskoláinkért?
Becsengettek. A tanévkezdet ünnepélyes pillanat, de mégis valami jónak, a hosszú nyári vakációnak a vége. Amely vakációt persze meg is kellett (volna) tölteni tartalommal, hogy legyenek élmények, amelyek repítik az időt. Szeptember elsején diákban, tanárban felemás érzések vannak – jó újra látni a diáktársat, a kollégát, de mégiscsak újrakezdődnek a sokszor hosszú tanítási órák, munkanapok.
A tanévkezdés napján óhatatlanul reflektorfénybe kerülnek iskoláink – boldogabb időkben hosszan vitatjuk, milyen a jó iskola, hogyan kellene az intézményt közelebb hozni tanárhoz, diákhoz. Ennek a vitának értelemszerűen soha nincs vége – a vaskalaposságtól a reformdühig minden árnyalat ütközik. Ezekben a polémiákban mindenki magára ismer, aki valaha állt már a katedra innenső oldalán. Egy biztos, mindenki szilárd meggyőződéssel érvel: egyfelől a biztos, jól bevált módszerre esküdve, néha megfeledkezve arról, hogy az iskola alapélménye a változás és az alkalmazkodás. Megint mások a fürdővízzel öntenék ki a gyereket – ők pedig arról feledkeznek meg, hogy az antikvitás és a posztmodern kor gyermekei még mindig több dologban hasonlítanak, mint amiben különböznek.
Amikor azonban ránk kopogtat kisebbségi létünk szigorú realitása, a kérdés már úgy fogalmazódik meg, van-e jövője az iskoláinknak. Ez a polémia is végtelennek tűnik, és mindenki megtalálja a neki kedves véleményt, ha már valaha állást foglalt.
A szív és az ész vitájában alapvetően mindenkinek igaza van. Józan ésszel aligha lehet vitatni, hogy a bezárt anyanyelvi iskola milyen fatális veszteséget jelent az adott település magyar közössége számára. Ahogy elkötelezett magyar szívvel sem vitatható, saját jól felfogott érdekünk, hogy életképes, minőségi oktatást biztosító iskoláink legyenek.
A fogyó létszámú felvidéki magyarság az élet egyre több területén éli meg, mit jelent a szűk keresztmetszet. A politikában, elveszítve csoportos parlamenti képviseletét, vagy éppen azzal szembesülve, hogyan ürülnek ki a magyar iskolák padjai, és kerül lakat egyre több intézményre.
Akinek még vannak emlékei a kilencvenes évekből, felidézheti, egy számos elemében jobb kondícióban lévő magyar közösség vívta élethalálharcát anyanyelvi iskoláiért. Akkoriban a nemzetállam nyíltan erőszakos eszközökkel próbálta megtörni, majd idővel felszámolni a magyar iskolákat. Az egynyelvűsített bizonyítványok, a kétnyelvűvé váló alternatív iskola fenyegetése széleskörű közösségi tiltakozást váltott ki. Persze 1997-ben, 1998-ban is voltak, akik a hátsó sorokból figyeltek, még többen távol maradtak, ha ki kellett állni, de a magyar közösség képes volt hangot adni az érdekeinek, és végső soron célt is ért.
A közösség önvédelmi reflexeinek kiváltásához a nemzetállam türelmetlen sovinizmusa kellett. Manapság a magyar iskolák léte vagy nemléte költségvetési tétel, egy rubrika, amely mögül hiányzik az anyagi fedezet. Nem a nemzetállam nyílt nyomása, legfeljebb a közömbössége tesz lakatot iskoláinkra. A folyamat kevésbé látványos, de annál elszomorítóbb. Ahogy a veszteségrovat évről-évre telik, egyre több településen csengetnek ki végleg a magyar iskolákban, néma szemtanúivá válunk közösségünk egyre szűkülő jövőjének.
Nem maradhatunk csendben! Az elmúlt hónapok szakmai és érdekvédelmi munkája megsüvegelendő, a következő feladat a szakma és a politikai képviselet részéről, hogy a kritikus tömeg felsorakozzon a magyar iskolahálózat fenntartása mögé. Férfi (és női) munka lesz ez a javából!
