Ki vezet (félre) bennünket?
Olvasom a minap, hogy a német kancellár meg a francia elnök azt tervezi, „újra beindítja Európát”. Azon túl, hogy ez a zavaros szándék értelmezhetetlen (hiszen az újraindításhoz előbb ácsorgásra lett volna szükség, márpedig a kontinens sehová sem utazott, ott terpeszkedik a helyén, az Atlanti-óceán és az Ural-hegység között), ott meredezik a nagy kérdőjel: melyik Európát akarja ez a két jóember „újra beindítani”?
Az Európai Uniót vagy az egészet? Vagy az ő olvasatuk szerinti „mag-Európát”? (Hiszen a többi nem érdekes, ahogy Merz mondta a minap: holmi törpe kisebbség, akiknek le kell törni a szarvát.)
Értjük, persze hogy értjük, mire gondol Merz és Macron. Arra, hogy kézbe veszik a gyeplőt. Márpedig attól mentsen meg bennünket a jóisten!
A német Taurus-rakétáktól, amelyeket majd az ukránok a Don-kanyar felé fognak reptetni, vagy a francia idegenlégiósoktól, akiknek Macron (miután elhajol egy hitvesi nyakleves elől) kiadja a jelszót: aló mars Oroszország ellen!
A német–francia tárgyalások után azért csak gondolkodóba esik az ember: hány Európa van? Hányféle konstrukció létezik Európában?
Mert egyfelől vannak ugye az országok, amelyek többsége szövetséget alkot az EU égisze alatt, másfelől létezik maga az EU, amely azt hiszi, hogy egyenlő Európával, és mindenki helyett dönthet mindenben. A végtelenségig leegyszerűsített szlogen így hangzik: Több Európát! Ezt azok szokták hangoztatni, akik a nemzetállami hatásköröket legszívesebben az utolsó szálig megszüntetnék, és azt tartanák üdvözítőnek, ha az élet minden területén Brüsszel döntene. Volt már itt valami hasonló: a rendszerváltás előtt a kommunista táborhoz tartozó országok nevében és helyett Moszkva döntött. A „testvéri” országok feje fölött. Leginkább erőből, „ideiglenes állomásozással” és tankokkal.
A német–francia terveket és szándékokat nézve úgy tűnik, hogy három nagy ország (Németország, Franciaország és az Unión kívüli, amely már csak nyelvében van jelen: Nagy-Britannia) vezeti a kontinenst.
Mellettük (alattuk, utánuk) ott biceg az Unió is, amelynek vezetése olykor maga is azt hiszi, hogy irányítja Európát. Ám az Unió stratégiai döntéseit látva erős kétségeink lehetnek, hogy valóban Európa érdekeit és boldogulását képviselnék. A hülyeségben és az önfelszámolásban igen, de amúgy?
Néhány napja megjelent az Európa Projekt legújabb, 2025-ös felmérése, amely talán az egyedüli releváns európai közvélemény-kutatás a kontinensen. A Századvég Alapítvány által kilenc éve végzett kutatás kiterjed az összes EU-s (az induláskor még 28, napjainkban 27) tagállamra, plusz háromra, így a reprezentatív, országonkénti 1000 fős minta összesen 30 000 európai polgár véleményét tükrözi. Nos, a kutatás eredményei arról árulkodnak, hogy az európai polgárok véleménye nem egyezik az uniós tagállamok és a brüsszelita vezetők háborús, fegyverkezési és szankciós lázálmaival.
Magyarán: az Európai Unió polgárainak többsége mást akar, mint amit a vezetőik képviselnek. Ami nyilván felveti a kérdést: kit képviselnek ezek a hölgyek és urak?
A vezető európai politikusok és a kontinens lakossága között húzódó szakadékot mutatja, hogy a legújabb felmérés szerint 2025-ben az ukrajnai fegyverszállítást a polgárok 49 százaléka ellenzi, azzal pedig, hogy az országa katonákat küldjön Ukrajnába, az uniós polgárok 67 százaléka nem ért egyet. Ez testvérek közt is több mint kétharmad! Az Ukrajnát katonai erővel való megsegítést pedig mindössze két tagország, Svédország és Finnország lakossága támogatná. Ebből világosan kitetszik, hogy azt a narratívát, vagy inkább ordas hazugságot, hogy Putyin elnök Ukrajna legyőzése után ráuszulna a maradék Európára, és meg sem állna Portugáliáig, az európai uniós polgárok gyomra nem veszi be. Az emberek nem ostobák, a vezetőik viszont árulók, mert valami mást akarnak. Vagy fogalmuk sincs róla, mit akarnak a polgáraik, vagy sejtik, de annyira elszakadtak tőlük, hogy nem érdekli őket. Hogy pontosan mit akarnak, azt talán maguk sem tudják. Talán csak annyit, hogy nem mernek ellentmondani a (természetesen nem létező) háttérhatalomnak, a fegyvergyártó lobbinak, vagy pedig egyenesen azoknak a zsebéből kandikálnak kifelé. Sem egyik, sem másik nem szívderítő lehetőség.
S mi a helyzet Ukrajna gyors, erőltetett menetben, néhány év alatt történő csatlakozásával? Az Európai Unió polgárai akarata alapján nemhogy az egyhangúság, de még a minősített többség követelményei sem teljesülnének a felvételhez, hiszen tizenegy tagország ellenzi a háborúban álló ország gyors felvételét.
Talán a legérdekesebb, hogy Ukrajna azonnali taggá válását a szomszédos és környező országok (Magyarország, Szlovákia, Csehország) mellett az Európai Unió két legnépesebb tagországában, Németországban és Franciaországban is elutasítja a lakosság többsége. Vagyis Merz és Macron uraknak – akik „be akarják indítani” Európát – az alattvalói.
Megjelent a Magyar7 2025/23. számában.
