Ki dörzsölheti a tenyerét?
Miközben déli szomszédunkban javában pörög az április 12-i választás előtti kampány, Szlovákiában a korán jött tavasz ellenére látszólag befagyott a politikai erőtér. A helyhatósági választásoktól még bő fél évre vagyunk, nem is beszélve a jövő ősszel esedékes parlamenti voksolásról. A 2026-os esztendő, amelyből már két hónap villámgyorsan eltelt, felkészülési évnek ígérkezik a szlovákiai pártok számára.
A kormányoldal előtt lévő legnagyobb kihívás, hogy rendezze a megtépázott sorait, az ellenzék számára pedig az ígérkezik a legnagyobb feladatnak, hogy életképes alternatívát kínáljon a regnáló kabinettel szemben. Egyik sem ígérkezik könnyű menetnek. A szlovákiai politika fölött - ahogy már nem egyszer az elmúlt évtizedekben - ismét Damoklész kardjaként függ a nehezen feloldható patthelyzet, vagy a kényszer szülte, működésképtelen “öszvérkoalíciók” réme.
A kormányzó Smer legjobban beváltható zsetonja továbbra is a szlovákiai viszonylatban stabil szervezeti háttér és társadalmi beágyazottság - a politikai zsargonnal élve ezért hivatkoznak magukra Ficóék előszeretettel standard pártként. Szemben velük a PS egy nagyra fújt buboréknak látszik, amely azonban rögtön kipukkad, ha kilép az urbánus közegből.
A szlovák balliberálisok az ideológiai korlátaik, és nem mellesleg karizmatikus vezető híján képtelennek látszanak arra, hogy egy olyan széles társadalmi koalíció elére álljanak, amelynek legfőbb kötőanyaga a veterán kormányfővel szembeni ellenérzés.
Márpedig a politikában alapszabály, kormányozhatsz bármilyen rosszul, ha a veled szemben felálló csapat még a mezszámokban sem tud megegyezni, már a kezdőrúgás pillanatában megnyerted a meccset. A szlovákiai politikában árnyalja a képet, hogy ugyan az ellenzéki oldal hírből sem ismeri a csapatszellemet, a kormánypárti labdazsonglőrök némelyike a saját kapujára játszik. Magyarán a koalíció legnagyobb ellenfele jelen állás szerint saját maga.
Gazdasági növekedést már középtávon is fenyegető pénzbehajtás, jövőkép nélküli tűzoltás - erre biztosan nem lehet kiszámítható pénzügyi- és társadalompolitikát építeni. Márpedig ez a regnáló Fico-kabinet mérlege bő két év kormányzás után.
Robert Fico legfőbb teljesítménye a jelenlegi ciklusban az, hogy ennek dacára sikerült magánál tartani a kezdeményezést, és kevés kivételtől eltekintve uralni a politikai napirendet. Ehhez nem kellett mást tennie, mint bekészíteni a banánhéjat az ellenzéknek, hogy azok vérre menő ideológiai vitákba bocsátkozzanak, tanúbizonyságát téve, hogy mentesek minden politikai ösztöntől.
Annyi biztos, ahhoz, hogy a kormányoldal és az ellenzék teljesítse a legfontosabb céljait, mást és máshogy kellene csinálniuk. Pont ez az, ami láthatóan nem megy egyik oldalon sem. Vagyis marad a költségvetési lyukak tömködése és az ellenzéknek odadobott gumicsontok kormányzati látványpéksége, illetve a lilaködös moralizálás az urbánus buborékban. Így azután jogos a kérdés, ki fogja végül dörzsölni a tenyerét a szlovákiai politikában? Tartok tőle, mi szlovákiai választók biztosan nem.
