Kevesebb marad – és hol a hatékonyság?
A számok nem hazudnak, de nem is mondanak el mindent. 2025-ben a nominálbérek nőttek, a reálbérek még éppen pozitív tartományban maradtak. 2026-ra azonban a növekedés 1 százalék közé lassulhat, miközben már a januári fizetések is elárulták, az állam még többet kér. Közben az infláció az év első felében magas marad, az adó- és járulékteher nő, a nettó mozgástér szűkül.
Ez önmagában nem lenne rendkívüli. Egy kisebb, nyitott gazdaság alkalmazkodik a külső környezethez, amelytől egyébként is függ. A kérdés nem az, hogy nehéz időszak van-e. Hanem az, hogy a kormányzati reakció mennyire hatékony. Látjuk, hogy nemzetközi összehasonlításban egyáltalán nem az, mert az euróövezetben is sereghajtók vagyunk.
Azt is meg kell jegyeznünk, a háztartások kevesebb elkölthető jövedelemmel számolnak, az állam oldalán pedig nem látszik arányos szerkezeti reform.
A jövedelmünkből pedig többet vesznek el, már csaknem a felét a szuperbruttó bérnek, amit a fizetési szalagon a munkánk teljes áraként találunk. A költségvetési egyensúlyt bevételi oldalon próbálják stabilizálni – adókkal, járulékokkal, egyszeri intézkedésekkel. A kiadási oldalon viszont ritkán látunk valódi racionalizálást.
Felmerül a kérdések sora: Hatékonyabb lett az állam működése? Csökkent a bürokrácia és a korrupció? Egyszerűbb lett a vállalkozói környezet? Gyorsultak a beruházások? Ezekre a kérdésekre ma nehéz igennel válaszolni.
A gazdaságpolitika inkább tűzoltásnak tűnik, mint stratégiai irányításnak. A rövid távú költségvetési lyukakat befoltozzák, de a hosszú távú versenyképességi problémák – alacsony termelékenység, munkaerőhiány, lassú digitalizáció – kevésbé kapnak hangsúlyt. A bérek növekedése így nem teljesítményből, hanem inflációs felzárkózásból fakad.
A háztartások ezt pontosan érzik. Nem azt nézik, hogy a bruttó bérük 7 vagy 8 százalékkal nőtt-e az elmúlt évek válságai után, hanem azt, hogy a boltban, a szolgáltatásoknál, a rezsinél mennyivel fizetnek többet. Ha a nettó vásárlóerő nem javul érdemben, a közérzet romlik. Ezt pedig már a kormány is érzi, elég megnézni a kormányfő kommunikációs stílusának alakulását. A kormányzat részéről a stabilitás retorikája erős. A gyakorlat viszont inkább óvatos, egyre inkább bizonytalan, néha kapkodó. Nincs összeomlás, nincs dráma. De nincs egyértelmű reformlendület sem, ahogy az ötletek is hiányoznak. A belső viták viszont nem.
Pragmatikusan nézve: a jelenlegi pálya fenntartható rövid távon. A bérek nem esnek vissza, a gazdaság nem csúszik mély recesszióba. De hosszabb távon a stagnáló reálbér-dinamika figyelmeztetés. A versenyképesség nem javul magától.
A remény ott van, ahol a döntések születnek. Ha a következő években valódi strukturális reformok jönnek – közigazgatási hatékonyság, beruházásösztönzés, oktatási és munkaerőpiaci modernizáció –, akkor a mostani szűkebb mozgástér átmeneti lehet. Ha marad a bevételcentrikus egyensúlyozás, akkor a háztartások hosszabb ideig érzik majd, hogy kevesebb marad.
A gazdaság nem érzelmi kérdés. Számok, teljesítmény, hatékonyság. És ezek most azt üzenik: stabilak vagyunk ugyan, de nem elég gyorsak. A következő időszak arról fog szólni, hogy a kormány képes-e túllépni a túlélésen, és elkezd-e versenyképességet építeni. Mert a bérek valódi növekedése nem adminisztratív döntés, hanem gazdasági eredmény.
