Kemény dél-afrikai üzenet a magyaroknak
A napokban beszélgettem az egyik legbátrabb, legszókimondóbb dél-afrikai harcostársammal, Ernst Roets publicistával arról, hogy miért nem sikerül üzenetünket hallatni és elfogadtatni az európai közvélemény előtt. Az Ő üzenetét arról, hogy országában a fehérek rendszerszintű rasszizmussal, fordított apartheiddel néznek szembe. Részemről pedig a magyar konzervatívok üzenetét arról, hogy a nemzeti szuverenitás sérthetetlen, a folyamatban levő népességcsere öngyilkosság, és a multikulturalizmus egy végzetes hazugság.
Nagyon szeretem a búrokat, a holland, flamand származású dél-afrikaiakat, szókimondásuk, realizmusuk és azon bölcsességükért, amit szinte csakis szenvedés által szerezhet meg az ember. Londoni éveim alatt sokukkal megismerkedtem, akik főleg rosszul fizetett, nem túl kívánatos szakmákban dolgoztak hazájuk elhagyása után. Csendben, de aggódva követték figyelemmel, ahogy a többségi brit lakosság önként indul el azon az úton, amelyről ők menekülni kényszerültek, amikor is nem kívánatos személyekké váltak saját szülőhazájukban.
Jelen voltam 2007-ben, amikor Nelson Mandela saját szobrának avatására érkezett a brit parlament előtti térre. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy Mandela a szabadság üzenetével paradox módon csakis diszkriminációt hozott a dél-afrikai fehérek számára, de nem is e miatt éreztem ott magam kényelmetlenül.
Inkább attól émelygett a gyomrom, ahogy Gordon Brown miniszterelnök és Richard Attenborough angol színész ölelgették, pátyolgatták őt az emelvényen, mint a földre szállt messiást. Ha maga Jézus lépett volna a közelükbe, azonnal elzavartatták volna, nehogy megbontsa ezt a mennyei pillanatot.
Később 2013-ban válthattam pár szót Frederik de Klerk volt elnökkel, aki végül beszüntette az apartheid rendszert. És volt szerencsém eltölteni egy estét Desmond Tutu érsekkel is, aki fiatal korában véletlenül pont annak az anglikán közösségnek volt tagja a londoni Golders Green-ben, ahová vasárnaponként jártam. Őt nagyon megkedveltem, és máig tisztelem emlékét. De ahogy Ernst Roets mutatott rá, mindezek a nagy férfiak végtére is csak egy mérgezett globalista terv sakkfigurái voltak. A dél-afrikai „szivárvány nemzet” utópiája megbukott, és vele bukott az ezt hirdető globalista projekt is.
Roets szerint a konzervativizmus lényege az, hogy hajlandók vagyunk megvédeni azt, ami a miénk, ami nekünk jogosan jár. Persze megvédés alatt nem azt kell érteni, hogy egy rivális közösség jogainak porba tiprásával kell ezt tenni, mint a régi apartheid rendszer tette. Ennek a tanulsága épp az volt, hogy nem mindegy milyen módszereket választunk közösségünk védelmére, kultúránk és identitásunk fenntartására.
Az új, fehéreket 140 faji törvénnyel sújtó fekete apartheid tanulsága viszont az, hogy igenis küzdeni kell a a létterünkre és kultúránkra törő globalizmus ellen. Nem hagyhatjuk magunkat elringatni abba az álomba, amellyel a kilencvenes évek nyugati közvéleménye ringtatta magát a rossz fehérekről, és az elnyomott feketékről szóló mesében. A búrok tudták, ők, vagy amazok lesznek elnyomva - az arany középút csak egy európai liberális mese. Az egyenlőségen és igazságosságon alapuló multikulturalista utópia fogalma Mandela fő fegyvere volt, de ennek mindig is nullához közeli valóságalapja volt egy olyan civilizációs szakadékokkal teletűzdelt társadalomban, mint a Dél-afrikai Köztársaság.
Lassan Európában is kialakul egyfajta apartheid, amely először a férfi, apa fogalmát támadta, majd a keresztény és konzervatív közösséget, és most már nyíltan az európai őslakos polgárokat irányítja mellékvágányra a történelmi igazságosság nevében. Egyfajta „dél-afrikanizálódás” folyik Nyugaton, amiben Európa erkölcsileg és politikailag asszimilálódik ahhoz a barbarizmushoz, amelyet importált a világ legelmaradottabb és legerőszakosabb részeiről. Ezt nem csak ideológiai, vagy kulturális alapon kell érteni. A dél-afrikai példa jó mutatja, hogy ahol a bűnözés olyan szinten tünteti el a közbiztonságot, hogy az állam elveszti uralmát utcáink, városaink felett, ott a demokrácia sem élhet túl.
Az apartheid vége óta 4000 búr földtulajdonost öltek meg Dél-Afrikában bűnöző, vagy extrémista politikai csoportok. A tőlük elkobzott termékeny farmok szinte mindegyike parlagon áll. Több millió fehér hagyta el az országot, és aki ott maradt, magas vaskerítés mögött él vérebekkel, fegyverekkel körülvéve. Nyugat Európában is az emberek utolsó végvára a kulcsra zárt otthonuk maradt, kérdés, meddig marad ez még így. Tehát ha tudni akarjuk, mi vár ránk, ha folytatja az európai többség a jelen nyílt határok multikulturalista politikáját, vessük szemünket a johannesburgi vagy durbani erődítményekre hasonlító fehér gettókra. Csak nekünk nincs egy második Európánk, ahová menekülhetnénk.
