Keir Starmer és a szürkeség zsarnoksága
Keir Starmer június 22-i lemondása nem pusztán a gyakran váltakozó brit miniszterelnökök egyikének távozása, hanem egyszersmind egy politikai illúzió összeomlása volt. Azé az illúzióé, amely szerint a demokrácia viharában elég beküldeni a hűvös fejű menedzsert, és a közügyek majd engedelmesen lehalkítják magukat.
Sir Keir két éve azzal a programmal lépett be a Downing Street-i miniszterelnöki rezidenciára, hogy a brit közélet végre megnyugszik: kevesebb felhajtást és külsőséget, több rendet és szakértelmet ígért. A liberális középosztály mindennek lelkes megkönnyebbüléssel tapsolt. Végre megérkezett az unalom, mondták, mintha az unalom önmagában kormányprogramnak lenne nevezhető.
A Brexit után felbolydult országot nem meghallgatni próbálta, hanem visszaterelni abba a fegyelmezett, szakértőinek álcázott, lélektelen csendbe, amelyben egyedül a „felelősségteljes emberek” hallatják hangjukat, a hétköznapi választók pedig lehetőleg nem zavarják őket. Mindennek logikus következménye volt a szólásszabadság szülőhazájában a szólásszabadság példátlan korlátozása, a gazdaság tartósan gyenge teljesítménye – amelynek eredményeként az egy főre eső bruttó nemzeti össztermék tekintetében az egykori világhatalmat immár az Egyesült Államok legszegényebb tagállama is megelőzi –, az Epstein-botrányba belebukott politikai potentát, Mandelson amerikai nagykövetté történő kinevezése pedig tetézte a bajt. Starmer miniszterelnökségének mérlege: egyértelmű, szinte árnyalhatatlan kudarc.
Így vált a stabilitás ígéretéből bizonytalanság, a szakértő kompetenciából kapkodás, az unalom kultuszából össztársadalmi forrongás. Az emberi jogok védelmére szakosodott egykori ügyvéd, majd legfőbb ügyész Nagy-Britanniájában a nemzeti büszkeséget jelképező zászlók, a határvédelem ügye, az identitáspolitika, a rendőrség botrányos kettős mércéje, a migráció okozta, egyre kezelhetetlenebb feszültségek és az atomizálódó brit társadalom különféle csoportjainak történelmi sérelmei mind kicsordultak az utcákra. A vitatott jogi reformok, az esküdtszéki tárgyalás ügyét érintő tervek, valamint a személyi döntéseket kísérő botrányok csak erősítették azt az érzést, hogy a kormány nem vitázni akar a nyilvánossággal, hanem „irányba állítani” szándékozik azt. Aki az olykor visszataszító formában megnyilvánuló népharagot pusztán zavaró zajként kezeli, az nem érti a demokratikus politika természetét és alkalmatlan egy szabad társadalom vezetésére.
Starmer bukásában különösen tanulságos, hogy éppen az fordult ellene, amit hívei erénynek hittek: a szürkeség. A véleményformáló elit egy része egyenesen megváltást látott a karizma hiányában, az üresség csendjében. Mintha a Boris Johnson-féle színpadias káosz után bármilyen jellegtelen politikusi karakter automatikusan államférfiúi minőséget jelentene. A karizma hiánya azonban sohasem azonos a bölcsességgel, ahogyan a szenvedély hiánya sem feltétlenül a józan ítélőképesség jele, a kimért beszéd pedig nem bizonyíték arra, hogy egy vezető világos vízió mentén irányítja országát. Nem véletlenül nevezte az egyik brit kommentár az alig kétéves Starmer-korszakot a szürkeség zsarnokságának.
Most az eddigi manchesteri polgármester és a miniszterelnöki cím örökös várományosa, Andy Burnham neve körül sűrűsödnek a baloldal – és a Brexitbe beletörődni képtelen uniós apparátus – reményei. Akik tegnap még az unalmasan csordogáló politikában hittek, ma az északi iparváros kilenc éven át vezető Burnham karizmájának gyógyító erejében bíznak. Mintha a gond csak a „csomagolással” lett volna. Pedig a kérdés nem az, hogy a következő miniszterelnök szürke vagy színes, száraz vagy szenvedélyes, technokrata alkat vagy néptribun, luxusöltönyt vagy farmert hord-e szívesebben. Sokkal inkább az a tét, hogy hajlandó-e komolyan venni azt a társadalmat, amelyet vezetni akar és kész-e elismerni, hogy a demokrácia nem steril tárgyalóterem, hanem zajos köztér. A jelek egyelőre abba az irányba mutatnak, hogy a gazdaságot gúzsba kötő klímasemlegesség hajszolásától a megosztó identitáspolitikai kérdésekig továbbra sem várható érdemi változás a brit kormánypolitika irányában.
Starmer távozása leginkább figyelmeztetés. A brit politika a Brexit óta nem az érzelmi túlfűtöttség miatt nyugtalan, hanem éppen azért, mert túl sokáig próbálták érzelemmentesíteni. Nem azért dühös, mert a választók elfelejtették a rendet, hanem mert újra és újra azt érezték: valamiféle tévesen értelmezett rend nevében ki akarják zárni őket a döntésekből. A technokrata ígérettel együtt az unalom kultusza is megbukott június 22-én.
