(Ka)TALÁNY
Talány Katalónia sorsa, és túlmutat önmagán. Miközben Madrid törvényekről, emberi jogokról, jogállamiságról és a „hatalmi ágak szétválasztásának” tiszteletben tartásáról papol, a katalánok helyzete változatlan: rendkívüli állapot van a tartományban anélkül, hogy azt névlegesen kihirdették volna.
Gondolom, idővel újabb tartományi választást rendel el Madrid Katalóniában, s mindezt addig fogja ismételgetni, amíg egy neki tetsző Rajoy-párti többséget nem hoz létre a barcelonai parlamentben. A jogállamiság jegyében! Mert ugye: mindig az erősebb kutya hegedül. Az Európai Unió meg majd nézi. Nyakig a Brexitben, nem sejtvén, hová vezet az út, amelyre lépett – saját kompromisszumképtelensége miatt –, s egy új frontot nyitva, ahol megint csak nem a békítést tartja fontosnak, hanem az erőpolitikát, a – vélt vagy valós – erőfölényt. A valósággal mit sem törődve. És Madrid lényegében az unió központi hatóságait másolja Spanyolországban.
Nem tárgyal, nem alkuszik, és erőpolitikája senkit nem zavar. A Rajoy-kormány kivezényelt spanyol karhatalmi erőkkel megpróbálta szétverni, meghiúsítani az őszi katalóniai népszavazást. Szavazólapokat, választási okiratokat kobzott el és semmisített meg, börtönnel fenyegetőzött, csak arról nem beszélt soha, hogyan jutott el Barcelona a népszavazás kiírásáig. Hogy hányszor tagadta meg a tárgyalást és a megállapodást a katalán vezetőkkel a tartományban megtermelt javak méltányosabb elosztásáról.
Katalóniának van önálló állami múltja, s ez „csak úgy” nem veszik ki a katalán nemzet öntudatából, a génjeibe ivódott, hogy maga is képes létezni, igazgatni a saját dolgait, nem szorul feltétlenül Madrid fennhatóságára…
Arra meg különösképpen nem, hogy a függetlenségről kiírt népszavazását lázadásnak és hűtlen kezelésnek nyilvánítsák s ezen a címen évtizedekre börtönbe zárják – vagy emigrációba kényszerítsék – az egész valamirevaló katalán politikai elitet.
Amikor Mariano Rajoy kormánya Katalóniát lerohanta, imponáló volt a katalánok bátorsága és büszke kiállása. (Most is az.) Akkor Európa, az „Unió” adta meg magát felemelt kezekkel, mintha Katalónia nem is lenne része a közösségnek – létezik-e még a régiók Európája? –, csupáncsak Madrid és a központi spanyol kormány.
Ez a magatartás december óta sem változott, amikor a Madrid által elrendelt katalán előrehozott választásokon megint a függetlenségpártiak kerültek többségbe. Ám mivel Rajoynak ez nem tetszik, azóta sincs új kormány Barcelonában. Puigdemont politikai száműzetésben élt Belgiumban – most Németországban vár kiadatásra –, elnök csak akkor lehetett volna, ha hazatér, ahol a spanyol hatóság börtönbe dugná. A második nekifutásra kiszemelt lehetséges elnökkel, Jordi Sánchezzal is ezt tette, előbb szabadlábra helyezték, másnap újra bebörtönözték. Hogy ne tudjon jelen lenni a katalán parlament ülésén… Nem tudom, kinél és mikor szakad el hamarabb a húr.
Európában számos önállósodási törekvés létezik. Skóciában már volt egy népszavazás, az EU azt is mereven ellenezte, megüzente Skóciának, ha kiszakad Nagy-Britanniából, az Európai Unióban sem lesz helye. A skótok többsége rájuk hallgatott, mert uniós tagállam akartak lenni. Röviddel ezután – Skócia ellenében – az Egyesült Királyság mondta ki népszavazáson, hogy kilép az Unióból. Ki nyert? Ki látott messzebbre az orránál?
A katalánoknak is ugyanezt üzente a brüsszeli bizottság a népszavazás előtt. Korzikának, az olasz északnak még nem, de ami késik… Belgium is tudja, hogy a szecesszió lehetséges, a flamand-vallon viszály permanens valóság, a szétfejlődés ellenszere pedig csak a kölcsönös méltányosság és tárgyalókészség. A belgiumi politikának jó ideje része az alkudozás – az ország egységének megtartása érdekében.
S jöhet még rosszabb is. A fejlett nyugati társadalmakban is nagyok a feszültségek, nagy az elégedetlenség. Az elitek szembe mennek a tömegekkel és a józan ésszel. Hová jutunk, ha a globalizmus tüntikézői helyett ezek a tömegek indulnak el az utcákon? Mobil applikációkkal, elektronikus levélszeméttel a valóságot nem lehet megszüntetni.
Ideje lenne régi térképeket is elővenni, amikor sok-sok mostani európai tartomány igazi ország volt. Önmagáért felelős, a saját útját járó ország, nem gyámság alá helyezett közösség, mely elemi szükségletei kielégítéséről sem dönthet önállóan.
Mert bár Fukuyama megjósolta a történelem végét, az mégsem akar véget érni. Rendre beköszön és visszaköszön Európában is, és jó mesterként tanít, hiszen keletkeztek itt – ma ugyan már darabjaira szakadt – országok úgy, hogy alapító atyáik emigrációban, mondjuk Pittsburghban, később Londonban és Moszkvában egyeztek meg róla. (A pittsburghi egyezmény a csehek és szlovákok közös államának létrehozásáról szólt. Az első világháború alatt, 1918. május 31-én az amerikai Szlovák Liga, a Cseh Nemzeti Egyesület és a Masaryk vezette Cseh Katolikusok Szövetsége írta alá. A szerződést Masaryk szövegezte.) Bécset és Budapestet akkor senki nem kérdezte, sőt: rövidesen megszűnt a Monarchia. Ahogyan később Jugoszlávia, Csehszlovákia, az NDK vagy a Szovjetunió is – száz év sem kellett hozzá.
Ideje lenne ezen is elgondolkodni és szakítani az egykönyves think-thankok hitszónokaival. (E jelenséget ismerem, az egyetemen kötelezően tanultuk a tudományos kommunizmust; szigorlatoztunk is belőle. A könyvem ma is megvan, a magam pingálta alcímével: pszeudo-apoteózis.) Helyettük illene meghallgatni a „lázadókat”, igen, a kelet-közép-európai „engedetleneket”, akik éltek egy egészen más világban is, de a gondolkodás szabadságától a moszkvai központ és annak sok-sok csápja soha nem tudta megfosztani őket. S most is képesek végiggondolni a dolgokat. Ideje lenne, főként az Európai Unió központjában meg a hangadó, nagy egységesülési terveket szövögető Párizsban és Berlinben, észlelni-felfogni a valóságot, kioktatás-utasítás, vélt vagy valós erőfölény helyett meghallgatni és megérteni a másikat, megkötni azokat a kompromisszumokat, melyek nélkül egy fedél alatt együtt élni nem lehet.
