Karanténpolitika

Persze, kellő mértékű kincstári optimizmussal nem valamiféle katasztrófa-forgatókönyveket vizionáltunk, csak a mást, a lehetséges új irányvonalakat próbáltuk felfejteni.

És nem is sejtettük, hogy a változás rövidesen ránk szakad, de nem politikai boszorkánykonyhák főztjeként. Az új világ alakulását vírus írja.

Alattomos ellenség. Láthatatlanul, rémisztő erővel tört be, félelmet keltve, biztonságunkat kikezdve, szabályainkat felrúgva, hogy szabad világunkat karanténba zárja.

Nagyon sok kérdés várja a választ okokról és okozatokról, a helyzet hibás felméréséről, a rossz hozzáállásról, de most még a járvány megfékezésének van az ideje. A legtöbbeknek csak hírek voltak a napi hírtengerben a tavaly decemberi vuhani történésekről szóló beszámolók. Naivan azt hittük, ahogyan 2003-ban megúsztuk az ugyancsak Távol-Keletről indult SARS-vírust, most is megúszhatjuk.

Nem így történt, az életünk egy szempillantás alatt változott meg, olyan helyzetbe kerültünk, amilyenre az élő emlékezetben nincs példa. A tragédia karnyújtásnyira van, az olasz városokról készült megdöbbentő képsorokkal, az emberi életet és halált adathalmazzá zsugorított valósággal kell élnünk.

A rendkívüli helyzet rendkívüli, a legtöbb esetben fájdalmas lemondással járó megoldásokat kíván. Miközben a válság vége nem látható, csak azt tudjuk, nagyon nagy árat fizetünk majd, egyénenként, közösségenként, országonként egyaránt.

Némileg megnyugtató a bizonytalanságban, hogy az országban a hatalomváltás nem fékezte, még csak nem is lassította a válságkezelést. Igor Matovič kormánya az ígért határozottsággal állt neki a munkának, tovább szigorította a járvány megfékezésére az intézkedéseket. S mintha a politika kijózanodott volna, elhalkultak a parttalan szócsaták, az egymást csepülő nyilatkozatok, mindössze a mobilszolgáltatók adataihoz való hozzáférés javaslata állította szembe a két térfelet.

Most úgy tűnik, valóban mindenki a válságkezelést tartja szem előtt. Az ellenzék sem destruktív, a kormány szociális mentőcsomagja százszázalékos támogatottsággal kapott zöldet a parlamentben. Ez a felelősségtudat, mondhatnánk.

Ezek után kellene valami jó szó a magyar politikai valóság leírására is.

Ám nehéz felmentést találni arra a hisztériára, amit a magyar ellenzék az Orbán-kormánnyal szemben a koronavírustörvény ürügyén önmaga láttatása érdekében művel.

Ez már a politika szuterénje, ahol csak az önös és alantas érdekek munkálnak, és az ember semmit nem ér.

Mert miközben diktatúráról hadoválnak, nem szavazzák meg a vészhelyzeti intézkedéseket. Az ellenzéki pártok most szakadtak el végképp a valóságtól. Felfoghatatlan, mire számítanak, kit érdekel ebben a helyzetben a pártpolitika, a politikai hangulatkeltés, mikor az emberek élete a tét. Ezzel legföljebb a valóságtól nem kevésbé elszakadt Brüsszelben lehet pontokat szerezni.

Az Európai Unió pedig most mutatta meg, sokadszor, mennyire inkompetens, ha helyzet van. Javaslata sincs, nem még megoldása a válság átfogó kezelésére.

Mert hangzatos ugyan amit Von der Leyen EB-elnök mondott, hogy határok nélküli járványt határok visszaállításával kezelni nem lehet, csak éppen semmi értelme. Mi szabhatna hatékonyabban gátat a vírus terjedésének, mint a szabad mozgás korlátozása?

A jelek szerint Brüsszellel ellentétben az emberek megértették és elfogadták, hogy most csakis a fegyelmezettség segíthet, az, ha bezárjuk magunk mögött az ajtót, ha egy időre feladjuk az eddigi életformánkat, ha lemondunk a közösségi tereinkről.

Az elmúlt napok azt bizonyítják, hogy a bezártságban sem vagyunk egyedül. Számtalan példa mutatja, az összefogás, a szolidaritás nem üres szólam. Több bennünk az önszervező erő, mint gondoltuk volna. Van, aki arcvédő maszkot varr, más az öregek ellátásáról gondoskodik, a pedagógusok távoktatnak, sok fiatal önkénteskedik, mindenki megtalálhatja a feladatát, hogyan segítse a másikat.

Így a legnehezebbet is könnyebb elviselni. Mert együtt valóban sikerülhet.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/14. számában.