Jókai szobra meg a kognitív disszonancia
„Konstatálom, hogy bizonyos választói rétegnek igencsak kognitív disszonancia az, hogy Šimečkáék eljöttek Komáromba.” – írta egy vélhetően komáromi illetőségű hölgy a Facebook egyik buborékjában, aki nyilván okosságát és tájékozottságát próbálta megfogalmazni. Talán szociálpszichológus szerepkörben kívánt tetszelegni.
A kognitív disszonancia az az állapot, amikor valamilyen új információ vagy tapasztalat ellentmond a korábbi elképzeléseknek vagy ismereteknek, s ilyenkor disszonanciát, belső feszültséget élünk át. A fenti esemény feszültségét sokan válogatott szidalmakban fogalmazták meg, felháborodásuknak adva hangot, hogy mit keres a progresszív szlovák politikus Komáromban.
A politika gyakran a pozőrök műfaja, mondanám a fent említett hölggyel egyetértve, hogy némi patinát is adjunk az okoskodásnak. Az örökös forradalmi lázban égő progresszívék talán azt hiszik, hogy a magyaroknak elég egy kis udvarlás, egy méretes mézesmadzag előráncigálása, s rögtön felharsan az „Életünket és vérünket!” csatakiáltás, és másnap már ki is kardlapozzák a kormányt a palotájából. Jöhetnek progresszívek, a világmegváltók, akik nagyon tudnak ígérgetni. Ódorostól, Hamranostól, Šimečkástól, Nagy Ervinestől. Akik egy ideje ott zsizsegnek Komáromban, és nem csak ott. Mert a hálózat meg az eszme nem ismer határokat.
Eddig szól a mese, ám a valóság kissé durvább és egyszerűbb.
A dolog ugyanis nagyon egyszerű: a szavazatainkra vadászik mindenki. A szlovák pártok is. Mert erről van szó, semmi másról. Nem az öt százalékról, nem is a háromról, amelyet az ellendrukkerek etalonnak tartanak, hanem az önbecsülésünkről.
És nem elég, hogy a progresszívek egyszeriben beindultak, és meg akarják nyerni a magyarokat, két marékkal dobálva a gumicukrot a felvidéki magyaroknak, a magyar (igen, mondjuk ki!) árulók is fáradhatatlanul munkálkodnak. Nevezhetjük őket finomabban, mondjuk aktivistáknak. Míg az egyik, a Denník N magyar ikertestvére megmarad azon a szinten, hogy azt taglalja, tanulnak-e magyarul a progresszívek, egy másik portál, amelynek a nevét le sem írom, olyan durva jóslatokba bocsátkozik, hogy szétesik a Magyar Szövetség. A bombasztikus véleményt arra alapozza, hogy a minap valaki egy szál maga (nem sokaság tesz csuda dolgokat, ugyebár) kilépett a pártból. És ettől „Gubík napja leáldozóban”. A Kórkép című méregodú ilyen és hasonló népmesékkel mérgezi a felvidéki magyar közéletet. Például megjósolja, hogy „Gubík lesz a Magyar Szövetség végzete”. A kettőben az a közös nevező, hogy Kázsé is, Šimečka is a Magyar Szövetség sírásója.
Újabban pedig a magyar iskolák lehóhérolásának sikerült útját állni Gubíkéknak. Tomáš Drucker oktatásügyi miniszter a szövetség elnökének egyelőre telefonban tett ígéretet, hogy a magyar iskolákat érintő ötmillió eurós megszorítást leveszik napirendről, s ez a hét folyamán remélhetően hivatalos megerősítést is nyer. Nem csekélységről van szó, hiszen ezzel a megszorítással a felvidéki magyar iskolák kétharmadának a léte került volna veszélybe. Szegény Gubíkék mindeközben nem is sejtik, hogy leáldozóban van a napjuk, és közel a végzetük.
Mielőtt bárki felszisszenne, dióhéjban mondjuk el, mi ebben a ráció.
A jelenlegi kormányban a nemzeti párt destabilizáló tényező, a progresszívek pedig feltétel nélkül kiszolgáltatnák Brüsszelnek az országot. Meggyengülne a V4. A kereszténydemokraták már csak a nevükben hordozzák a keresztény jelzőt, körülbelül ott tartanak, ahol az Európai Néppárt Brüsszelben. A többi pártocska és társulat látjuk, hogyan ágyazott meg a mindenkit nyomorító, kényszerű konszolidációnak.
Választék tehát volna, de számunkra csak egy csapat marad, és ez a Magyar Szövetség. Lehet őket szeretni, nem szeretni, kritizálni, kiabálhat a sok sértődött és kiábrándult ember, de jobb lenne, ha tudatosítanák, hogy maga a kisebbségi lét az a kognitív disszonancia, amelyet le kell küzdeni. Szorongásunk tárgya több mint egy évszázados, kedves ellendrukkerek, és nem a világmegváltó progresszívektől lehetünk frusztráltak.
Az írás megjelent a Magyar7 2025/47. számában.
