Jogtiprás vagy csak kabaré?
Nincs abban semmi új, hogy Magyarország ismét terítéken volt az Európai Parlamentnek nevezett vándorcirkuszban, ahol végül egy nyilatkozatot is elfogadtak (ki tudná már számon tartani, hányadikat) a rettentő magyar állapotokról. A Verhofstadt-, Freund-, Weber-féle senkiháziak nem győzik bizonygatni a (természetesen nem létező) háttérhatalomhoz fűződő szolgai hűségüket, amelynek célpontja a magyar demokrácia eldózerolása. Igaz, érvük egy szál se, csak tekerik a lózungok és a hazugságok imamalmát, de hát, mint mondtam, megszokhattuk.
Ennél érdekesebb, hogy a Bizottság elnöke, Von der Leyen kiterítette a lapokat: a Magyarországnak alanyi jogon járó pénzeket addig nem fogják odaadni, amíg a magyar kormány nem változtat az LMBTQ- és a migránspolitikáján. Vagyis, ismerve a magyar álláspontot, sohanapján. Erről immár film- és magnófelvételünk van, nincs szükség sem papírra, sem titokzatos sms-ekre.
Most már mindenki számára nyilvánvaló, hogy szó sincs szakpolitikai, igazságügyi, jogi vagy egyéb kifogásokról, a magyar kormány egy az egyben politikai zsarolás célpontja. Egyszerűbben szólva, hiszen nem is rejtik véka alá: a magyar állam útjában áll az újmarxista, neoliberális szép, új „világrendnek”. A jogtalanul visszatartott költségvetési források egy részének átutalása pedig afféle tévedés volt elvtársak, mosakodnak. Ne tessenek félni, többé nem fordul elő. Mint az osztrák törvényszéki elnök mondta annak idején a meghurcolt Tompa Mihálynak: „Most frei, hanem több Gólya nem csinálni!”.
Mivel itthon kormányt alakítaniuk a nagy médiahátszél dacára sem volt esélyük, ugyanazt a figurát kell eljátszaniuk, mint a magyarországi illetőségű Cseh Katalinnak, Donáth Annának, Ujhelyi Istvánnak: a hazájuk ellen kell áskálódniuk éjjel-nappal. Ezért sem meglepő, hogy Robert Fico az egymásrautaltság szelétől legyezgetve, Budapesten nagyon keményen fogalmazott, és a támogatásáról biztosította a magyar miniszterelnököt.
Brüsszelben tehát, Remarque-kal szólva, a helyzet változatlan. Sőt, fokozódik, ahogy közelednek a parlamenti választások.
Nyüszítenek az elvtársak, mert nem tudják felmérni, meddig feszíthetik a húrt, és mi sül ki a német gazdatüntetések ragadós példájából. De azért feszítik rendületlenül. Brüsszelt nem érdekli Donald Tusk lengyelországi politikai tisztogatása, Ursula néni vakcinabotránya, az oroszellenes szankciók öngyilkos következményei, a spanyolországi jogállamiság, lassan az egész Unión végigsöprő elégedetlenségi hullám.
A szlovák kormánynak természetesen nem az a bűne, hogy szuverenista vonalat képvisel és nem szállít több fegyvert Ukrajának (igaz, már nincs is mit), hanem hogy felszámolja a speciális ügyészséget. Pedig ez nem jelenti a szlovák demokrácia alappilléreinek szétrúgását, hiszen szemben a közmédiával – amelyet Lengyelországban éppen lefejeztek – ilyen nincs mind a 27 EU-s tagállamban. Sőt. Franciaországban például az elnök nevezi ki a miniszterelnököt, pedig az államforma köztársaság. Nem kéne Franciaország ellen is fellépni a hatalmi ágak ilyen aránytalan eloszlása okán? Ha történelmi kontinuitása folytán egy-két tagországban király méltóztatik uralkodni, nem kéne őket is elzavarni? Miféle demokráciák ezek a 21. században? Erre valószínűleg majd akkor kerítenek sort posztliberális nyílttársadalomék, amikor kikiáltják az Európai Egyesült Államok nevű gettót. Remélhetően soha.
De félretéve a tréfát, azért kíváncsi leszek, hogyan sikerül például Robert Ficónak rábírnia cseh kollégáját, hogy vegye komolyan a visegrádi négyek súlyát.
Mindenesetre jelzésértékű, hogy az Európai Parlament balos, újmarxista, liberális, méregzöld meg mindenféle szivárványos katyvasza Magyarország gyalázásával kezdte az évet, mondhatni, a választási kampányt. Lesz még szórakoznivalónk júniusig, gondoskodnak róla ezek a hétpróbás gazemberek.
