Játszd újra, Brezsnyev!
A paktumok korszakát éljük. Négy ország négy politikusa (egy német, egy máltai, egy francia és egy olasz) néhány napja eldönteni vélte, hogy mi legyen kötelező az Európai Unió 28, esetleg 27, s majd utóbb kiderül, hány „klubban maradó” tagállama számára. Egyszerűen szólva a migránselosztás kvótarendszerének megposhadt levesét próbálták újra felmelegíteni.
Szerintük ugyanis a boldogság és a prosperitás egyedüli lehetséges módja, ha minden európai ország a kebelére öleli az otthoni dologtalanságból az európai dologtalanságba „menekülő” és ott a dolgos gyaurokon (nevezzük őket gazdaállatnak) élősködő muzulmánok seregeit. Akiknek elidegeníthetetlen joguk ott élni, ahol nekik tetszik. Hiszen már a totális szereptévesztésbe csúszott ENSZ is azt a szemléletet (majd kötelező paktumot) próbálja rálőcsölni a világra, hogy a határsértés alapvető emberi jog, és az európai ember semmi másra nem vágyik, mint hogy Jézus Krisztust lecserélje Mohamedre, és a müezzin óbégatása mellett minden délben piláfot vagy halalt egyen pizza vagy harcsapaprikás helyett.
A négy európai vezető Máltán tulajdonképpen azt játszotta el, amit a csehszlovák államvezetés 1968 augusztusában, amikor meghívólevelet küldött Leonyid Brezsnyev elvtársnak, lenne szíves baráti tankokat, harci repülőket és megfelelő számú gyalogságot küldeni a hatalom és a kurzus megmentése érdekében. Természetesen a nép nevében és szigorúan baráti alapon. Akkoriban ezt munkáshatalomnak (értsd: a munkásokon gyakorolták a hatalmat) nevezték, a mai euroatlanti rendszereket pedig népképviseleti demokráciának (értsd: a népet képviselik). Utóbbinak az a lényege, hogy a nép választja meg a képviselőit, a kormányát, a miniszterelnökét. A négy felkent azonban nem kérdezte meg a népet, mi erről a véleménye, mit szól ehhez a maradék huszonnégy miniszterelnök, belügyminiszter, államelnök. Esetleg mi a véleménye erről a leszboszi görög parasztoknak, a bajor autógyárosoknak, a máltai halászoknak vagy az olasz vendéglősöknek. Nyilván azért nem tartották ezt fontosnak, mert ez a kontinens jövőjének a szempontjából marginális kérdésnek számít. A mindent bekebelezni és leigázni, a még nagyobb profit reményében mindent legázoló „nyitott társadalom” rémálma megvalósítását készítő háttérhatalom szempontjából legalábbis.
A filozófia láthatóan ugyanaz, a különbség ezúttal a részletekben rejlik. Míg az orosz megszállásra invitáló levelet annak idején egy vizeldében adták át Biľak elvtársék az orosz elvtársaknak (kézfogásról nem tudunk), a máltai elvtársak díszes fogadáson, a sajtónak nyilatkozva tették mindezt. Hiába, változnak az idők, változik az adott szó is. Annyit ér, amennyit Giuseppe Conte köpönyegforgatása vagy Horst Seehofer sunyisága, akik úgy gondolják, hogy az „európai értékrend” szlogen szellemében fel kell rúgni az uniós (lásd: dublini) egyezményeket.
Azt azért tudjuk, hogy a leköszönő isiászos csapatnak ezek az utolsó rúgkapálásai. A máltai paktum címszó kapcsán pedig az utókornak valószínűleg nem ez az újabb arcátlan színjáték jut majd eszébe, hanem az európai kommunizmus és a jaltai „világrend” végét jelentő máltai egyezmény. Az ott szereplő politikusok, Mihail Gorbacsov és George Bush pedig némileg más súlycsoportba tartoztak, mint ezek itt.
