Jacques Baud és társai
Földrengésszerű hírekkel rontott ránk az új év. Ahogy mondani szokás: történelmi időket élünk. De hát évek óta történelmi idők járják, s mivel kezd már tele lenni az ember hócipője a bombasztikus hírekkel, legszívesebben elbújna valahová, lehetőleg televízió, internet meg okostelefon nélkül. Olykor – jókora irigységgel – Szent Ferenc jut az eszébe, milyen felemelő lehetett hallgatni a madarak énekét, és kizárni a külvilág locsogását.
Ebben a nyomasztó, lélekölő kavalkádban azonban nem lehet elbújni, hiszen (ismét csak egy meglehetősen elcsépelt mondás szerint) ha nem törődsz a világgal, a világ törődik veled. Ráadásul attól nem lesz jobb a világ, ha elbújunk a kihívások elől, és beletörődünk, hogy a dolgok az akaratunkon és a tudtunkon kívül úgyis megtörténnek.
A sztoikus világnézet egyenlő az öngyilkossággal. Nincs mese, fel kell venni a kesztyűt.
Szegény ürgének zárolták a bankszámláit, így gyakorlatilag nem tud normális életet élni, például bevásárolni, lakbért, közműszámlákat fizetni, ráadásul aki segíteni próbál neki, pénzt vagy szállást biztosít számára, szintén büntethetővé válik. Jacques Baud egykori vezérkari tisztnek és hírszerzési szakembernek egyetlen bűne az volt, hogy más nézetei voltak egy nyilvánvaló ordenáré hazugságról, az orosz–ukrán háború mibenlétéről, mint a háborús uszítóknak és a propagandistáiknak, gyűjtőnéven a halálgyárosoknak. Vagyis másképp gondolta azt, amit gondolnia kellett volna.
Másbeszél, másgondol – ugye, ismerős? Baud úrhoz úgy kukkantott be a Jézuskára játszó brüsszeli politbüro (bár nem tudom, hívő-e az illető), hogy jól pofán csapta, és gyakorlatilag börtönbe zárta, hiszen ha az ember lehetetlen helyzetbe kerül, az olyan, mint a szobafogság vagy a magánzárka, hiszen valószínűleg a telefonját sem tudja fizetni. Ja, és hogy a történet még szebb legyen, nem hagyhatja el Belgiumot sem, például nem mehet haza Svájcba.
Arról nem szólt a hír, hogy ki kosztolja, ki ad neki tiszta alsóneműt, ki főz neki és miből egy meleg teát ebben a téli zimankóban. A hír csak addig érdekes, amíg elrettentő ereje van, a többi mellékes. A hír arról szól: nehogy eljárjon a szád, mint Baudnak, mert téged is utolérnek!
Istenkém, milyen jó lenne jobb hírekkel kezdeni az évet, és felemelőbb dolgokon töprenkedni, mint azon, hogy lesz-e háború, vagy nem lesz, ha igen, belesodródunk-e néhány megbolondult, velejéig korrupt német, brit és francia vezető akaratából? Hogy mennyire vagyunk fontosak mint európai fehér emberek a fegyvergyárosoknak, vagy minket csak járulékos veszteségnek tartanak? Ha egyáltalán eszükbe jutunk. Hogy kirabol-e minket a brüsszeli politbüro, vagy hagynak bennü ket békében élni, nevelni a gyermekeinket, kiülni a teraszra a naplementét bámulni? Visszatérhet-e ez a lepusztulásra ítélt világ a normális kerékvágásba, vagy ha szép emlékeket akarunk felemlegetni az unokáinknak, nagyon mélyre kell nyúlnunk az emlékezetünkben?
Megérjük-e azt a napot, amikor kattan a bilincs azoknak a csuklóján, akik a bőrünkre spekulálnak? És addig a csodálatos napig gondolkodhatunk-e szabadon, vagy valamennyien úgy járunk, mint Jacques Baud?
Megjelent a Magyar7 2025/3. számában.
