Ízlésterror és ami mögötte van
Érdekes vita alakult ki minap a szlovák kormánypárt kulturális minisztere és a liberális-progresszív ellenzék vezéralakja között. A vita tárgyát egy festménynek nevezett provokatív, gusztustalan mázolmány jelentette, amelyen két férfiú sziluettje bontakozik ki, akiknek szerelmes turbékolását ábrázolta az „alkotó”.
Konkrétan: a képen két meztelen pasi csókolózik. Egy sovány és egy kövér. A vékonydongájú fiatalember (a fenekén rózsaszín derengés világlik), bal kezével lenyúl, és a túlsúlyos (pontosabban lógó hasú), szakállas ember hasa alatt matat. Ennél részletezőbb leírást senki ne várjon el.
Michal Šimečka, a Progresszív Szlovákia (majdnem miniszterelnökké lett) vezetője azonnal védelmébe vette az alkotást és az alkotót. Šimečka a Facebook-oldalán reagálva elpanaszolta, hogy Szlovákia „legértékesebb tőkéjét” az olyan ügyes emberek jelentik, mint Andrej Dúbravský, aki rangos galériákban állít ki világszerte. A főprogresszív pártelnök (aki feladta brüsszeli állásait a honi parlamenti székért) szomorúnak tartja, hogy ennek az ügyes és értékes embernek támadás jut megbecsülés helyett. Pláne a politikusok részéről, akiknek támogatniuk és méltányolniuk kelle ezt a zsenit. Šimečka szerint nem szabadna visszatérniük azoknak az időknek, amikor kormánytényezők döntenek arról, milyen festmények készülhetnek.
Így igaz, Šimečka úr! Régen rossz, ha a hatalom (kormány, elnök, parlament, bármilyen institúció) akarja megmondani, ki, hogyan és mit alkosson. Kinek akarjon tetszeni, vagy kit óhajtson felháborítani.
A gusztustalan műveknek azonban nincs helyük közintézményekben. Ráadásul a progresszív fiatalember erősen lódít, hiszen ez a riposzt sem arról szól, hogy valaki tiltaná, ellenezné vagy ne adj´ isten gátolná a művészet szabadságát. Az uniformizált, az éppen regnáló hatalom igényeit és elvárásait kiszolgáló művészet csaknem olyan gusztustalan, mint a visszataszító magamutogatás. De legalábbis mérhetetlenül unalmas.
A diktatúra művészete után ránk szabadított parttalan szabadáré stílusa és világnézete legalább olyan veszélyes (ha nem veszélyesebb), mint az unalmas szocreál volt. Emlékszem, néhány éve Szegeden emberi ürülékeket imitáló „alkotásokból” nyílt kiállítás. De olvashattunk hazai, felvidéki magyar költőtől olyan verset (A szar álma – ez volt a versemény címe), amely még az öreg avantgardista Cselényi Lászlónál is kiverte a biztosítékot.
A provokálás, polgárpukkasztás, a fityiszmutogatás mint olyan nem tiltandó és nem is veszélyes. Csak éppen kiment a divatból.
Azok az írók, költők, akik unalmasnak tartják a fabulát, a történetet, a költészetben a klasszikus versformákat, talán azt hiszik, hogy – miként a tudománynak – a művészetnek is „haladnia kell” valami megfoghatatlan cél felé. Így árulta el az olvasót számtalan „hérosz”. Lelke rajta, sok kárt nem okoznak vele, legfeljebb nem olvassák, nem nézik, nem hallgatják őket. Nem tilos, valakiknek tetszhet is, csak éppen nem közszemlére való, egy olyan galériába, ahová például családok is járnak.
A diktatúra művészetét nem szabad felcserélni a művészet diktatúrájával. Az nem lehet a művész célja, hogy ún. magaskultúrává avasson gusztustalan, ízléstelen valamit.
A minden szépséget támadó, a közízlésnek (nem tévesztendő össze a tömegízléssel) hadat üzenő festő azzal nem nyer csatát, hogy megbotránkoztat. Egyébként a szocreállal oda jutottunk, amit Márai Sándor jósolt meg jónéhány évtizede. Sajnos, igaza lett. Szerencsére csak átmenetileg, mert az esztétikum mindig le fogja győzni az erőszakosan nyomuló, uralkodni akaró ízléstelenséget, amely első látásra felismerhető. Ahogy mondani szokás: az idő helyretesz mindent. Ám a rombolás maradandó lehet, ha felkészületlenül, éretlen korban éri az ember fiát.
Meglehet, inkább védhetetlennek, mert – tetszik, nem tetszik valakiknek – a szlovákiai társadalom nagyobbik része (még mindig) konzervatív, és még nem jött el az ideje, hogy a parttalan progresszivitás átvegye a hatalmat. De azért nem mond le a próbálkozásról. Persze az a (természetesen nem létező) háttérhatalom, amely pénzeli és tolja őket előre, türelmes, újra és újra próbálkozik. Hol a Bastille ledöntésével, hol az Auróra ágyújának sütögetésével. A nyílt társadalom kísértete és a sötét terveit képviselő, a szépséget és az ízlést romboló, kificamodott „művészet” mögött mindig fölsejlik a gulagok réme. Talán ezért is látni a tévében még ma is mérhetetlenül sok, a nácikat kipellengérező filmet, hogy elfedjék a kommunizmus (a mai progresszívek előfutára) rémtetteit és kártékonyságát.
