Itt a gida, hol a gida!?
Amióta csak élek, nem bírok betelni a természet csodáival. Mint egy kisgyerek, naponta ámulok rá, milyen tökéletesen működik ez a teremtett világ. Amit mi, emberek elrontunk, azt a bölcs természet igyekszik kijavítani. Persze nagy kérdés, meddig. Mi még az átkosban, annak idején, úgy tanultuk, az ember leigázta a természetet. Ez ellen már gyermekként is berzenkedtem, nem tartottam helyesnek. Felnőttként meg pláne.
Sokkal inkább úgy gondolom, a természet részei vagyunk. Akárcsak a fűszál, a vízibolha vagy éppen a róka. Nem vagyunk többek náluk pusztán azért, mert nekünk értelmünk is van. A felelősségünk viszont éppen emiatt nagyobb, mint az övék. Talán ráébredünk erre, még mielőtt késő lenne. Még mielőtt végleg elhal a békabrekegés, abbamarad a madárdal és eltapossuk az utolsó fűszálat is.
Nekünk csak együtt, szimbiózisban van jövőnk. Minden élőlénynek küldetése, szerepe, feladata van.
Még a szúnyognak is. Habár mi csak bosszankodunk, mert tönkre tehetik a nyári estéinket. A fecskék meg akkor igazán boldogok, ha sok van belőlük… Nekünk a több napos eső kellemetlenség, a földeknek, tavaknak, kanálisoknak új élet. És persze mi is profitálunk belőle, még ha elsőre nem is úgy tűnik.
A napokban tele vannak a közösségi oldalak a gidamentéssel. Most születnek az őzgidák, amelyek közül sok esik áldozatul a kaszálógépeknek.
Az újszülött, pár napos gidát az anyja gyakran hagyja magára valahol a magas fűben, vagy éppen lucernásban, amíg ő táplálkozik. Ezek a csöpp állatok összekuporodva várják szülőjüket, de sokszor a búgó kaszálógép alatt végzik be alig elkezdett kis életüket. Legújabban drónok és hőkamerák segítségével pásztázzák végig azt a benőtt területet, amit le akarnak kaszálni, és önkéntesek a megadott helyekről kesztyűben, fűcsomóval együtt viszik biztonságos helyre a gidákat, akiket az anyjuk megtalál.
Egyúttal arra is figyelmeztetnek, ha valaki erdőjárás közben a fűben megbújt őzgidát talál, még véletlenül se nyúljon hozzá. Hagyja békében, az anyja messziről szemmel tartja őt.
Az emberszagot viszont megérzi rajta, és magára hagyja. Magyarán, az a gida, amit ember érintett, halálra van ítélve. Hacsak magával nem viszi. Legtöbbször valamelyik állatmentő helyre. Ahol ilyenkor gidainvázió van. Feleslegesen. A valóban elárvult kicsinyek hangosan jelzik, hogy segítségre van szükségük, még az is lehet, hogy követik az embert. Az ilyenekből szerencsére kevés van.
Szép és nemes dolog, repes az ember szíve, hogy vannak, akik már az aprócska, pöttyös őzikéket is mentik. S máris azt szeretné, ha ez mindenütt így lenne.
De nincs mindenütt így, sőt sok helyütt talán még örülnek is az „elkaszált szaporulatnak”, mert a rőtvadállomány komoly károkat okoz a termésben. Itt nincs szimbiózis. Itt az ember a saját érdekeit nézi. Nem azért dolgozik, hogy a vadak tönkre tegyék a munkáját. Az állat viszont éhes, ösztönvezérelt, keresi a táplálékot. És meg is találja. Lehet, hogy éppen a kukoricásban… Hol van itt az igazság?
Állat és ember arra ítéltetett, hogy együtt, egymás mellett, egymás köreit valamilyen formán tiszteletben tartva éljen. Kényes egyensúlyban. Ami mostanában felborulni látszik.
Az ember úgy gondolja, neki több jár, többet érdemel. Kivágja az erdőt és szállodát épít, kiköltözik a tópartra. Ahol addig, évszázadok, sőt lehet, hogy évezredek óta vadállatok, ritka madár- és békafajok éltek… Behatol a hazájukba, elveszi az otthonukat. Aztán csodálkozik, hogy a vaddisznók, a rókák meg beköltöznek a városok peremterületeire. Alig hittem a szememnek, mikor láttam, hogy egy hegyi erdei tisztáson milyen terülj-terülj asztalkámat készítettek az emberek a medvéknek. Hát persze, hogy ugyanezeket az ízeket próbálják aztán megtalálni a konténerekben, a kukákban is.
A józan paraszti ész. Talán azt segíthetne rajtunk. Meg az élni és élni hagyni elv követése.
Amit eleink még olyan jól ismertek és alkalmaztak. Annyit venni el, amennyi szükséges. Nézzük és csodáljuk, szükség esetén védjük a bennünket körülvevő állat- és növényvilágot, de ne bántsuk. Nem a mi dolgunk beleavatkozni az örök körforgásba.
