Horthytól Kádárig és tovább
Horthyt és Kádárt világok választják el, ám mégis van bennük valami közös. Mindketten megtestesítik a társadalom vágyakozását egy, a gondokat felülről orvosló, erőskezű vezető iránt.
Horthy a történelmi középosztály uram bátyázós leereszkedésével, míg Kádár a magára egykor büszke pesti proli bratyizós, hátba veregetős álközvetlenségével válik a társadalmi különbségeket szétfeszítő, szerethető apafigurává. A paternalizmus iránti vágy összeköti a baloldali és a jobboldali szavazótábor széles tömegeit. Magyarország a rendszerváltoztatás óta hol jobban, hol kevésbé jól működő polgári demokrácia. A rendszer működési zavarai, a demokráciadeficit, nem elvonatkoztatható a társadalom politikai érettségétől, morális állapotától. Régi közhely: minden demokrácia olyan lesz, amilyenné a működtetői – végső soron a választópolgárok – formálják.
A magyar társadalom történelmi traumáit a génjeiben, az idősebb korosztály az emlékezetében, hordozva végletekig rendpárti. Horthyt és Kádárt paternalizmusuk mellett összekapcsolja a társadalom emlékezetében élő rendteremtő figura képe is. A historizáló emlékezet ezenközben megfeledkezik a fehérterrorról egyfelől, s az ´56-ot követő véres megtorlásról másfelől. Horthy és Kádár persze éles dichotómiában állnak egymással a társadalmi csoportok identitásában. A politikai osztály által vívott hideg polgárháború a választópolgárok lelkében is ott izzik. Horthy és Kádár egyszerre angyal és démon jelen időben, Magyarországon.
Angyalokat és démonokat nem ismer az objektivitásra törekedő történettudomány, annál inkább a maga ikonjait köztéri emlékekkel is megörökíteni igyekvő szubjektív historizálás.
Horthyt és Kádárt végre a maga helyére kéne tenni a nemzet emlékezetében. Egyszerre kéne láttatni hibáikat és erényeiket, de mindenekelőtt a személyükre jellemző riasztó középszerűséget, amely alkalmassá tette őket vezető szerepre saját korukban.
Talán egyszer képesek leszünk arra, hogy politikai nézeteinktől függetlenül, a személyek mögött az általuk meghatározott korszakot is a maga valójában lássuk: a húszas, harmincas évek irányított demokráciáját egyfelől, s a Kádár-korszak elejének véres zsarnokságát felváltó puha diktatúrát másfelől.
Más szín kívánkozik az ecsetre, ha Horthy mögött a rendszer konszolidációját megteremtő Bethlen grófot vagy a vidéki analfabetizmust szinte teljesen felszámoló Klebersberg Kunót látjuk, míg Kádár mögött teszem azt a teljes joggal elfeledett, tizenkét évig a kormányfői tisztet betöltő Lázár György vagy a korszak szürke népművelési miniszterei tűnnek fel.
Ne legyenek illúzióink: az angyalok és a démonok még egy ideig velünk fognak élni. Történészként váltig hiszem, hogy a történelem, vagy inkább a nemzet emlékezete, ha okosan sáfárkodunk vele, valóban az élet tanítómestere. Most azonban ugyanolyan biztonsággal érzem, hogy a nemzet jelenét és jövőjét meghatározó kérdések aligha a múlt árnyaival terhelve oldhatók meg. A historizálás zsákutca, amelyből csakis akkor tudunk visszafordulni, ha a magyar társadalom a következő években pozitív jövőképet tud maga elé kitűzni. A véleményformálók és a politikai osztály közös felelőssége, hogy a historizálás helyett a jövő kérdéseire biztos válaszokat adó stratégiát, jövőképet, fogalmazzon meg.
