2021. október 25., 08:41

Hol volt, hol nem volt...

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jómódú gazda, aki dédapja után örökölt egypár hold mezőt, valamennyi erdőt és legelőt is. Mint azt a helyi bíró kiderítette, járna néki még néhány kovácsműhely meg fonoda, de erre nincs jogalap, mert a fránya jegyző, akit a szomszéd falu döbrögije lefizetett, másnak itélte a megmaradt vagyonocskát.

trianon

Gazdánk apja a vagyont igyekezett kezelni, de a pestis, kolera, na meg a lófarkú oszmánok azért tettek kárt benne rendesen. Évtizedeken keresztül igyekezett a családi hagyományok alapján rendbe tenni az örökséget, hol több, hol kevesebb sikerrel. Végülis sok gyötrődés árán felvirágoztatta az öröklött gazdaságot, már nemcsak a széles családját tudta eltartani, hanem jutott a környező falvak kevésbé jómódú jobbágyainak is.

A történelem fura, csavaros helyzeteket produkált. Eljutott hozzá a kósza hír, hogy távolabbi szomszédja lélegzetellálító tevékenységbe fogott, mert megbízott egy Guillotine nevű pasast, hogy gyosran fedezze fel azt a modern készüléket, amellyel szinte fájdalommentesen lehet az olyan alattvalókat mint ő, a Teremtő színe elé küleni.

Értesült is erről a dehumanizációról a mi gazdánk és mintha nem lett volna elég ez a szomorú hír, eldöntötte, hogy megrögzött pesszimistaként mégis építtet egypár templomot, kolostort meg iskolát, mert már erre is futotta az örökségből. Ezt a nemes cselekedetét a helyi és közeli gáncsoskodók – pusztán irigységből - igyekeztek minden erővel gátolni.

A történelem viharai őt sem kímélték, vagyona nagy részét idővel elvesztette, néhány épülete, fáskamrája azért megmaradt, amivel ugyan szűkösen fel tudta tartani családját és segíteni is tudott néhány szomszédjának is.

Azonban egy kiterjedt katasztrófa után elvesztette a megmaradt vagyona kétharmadát, még azt a fáskamrát is a volt szomszédjának itélte a messze földön székelő főúr, amit annak idején az alattvalóknak építtetett, hogy legyen hol szárítani és tárolni a téli tüzelőt.

A szomszéd birtokba vette a kertet a fáskamrával együtt és csak úgy elvolt...néha szántott-vetett, néha nem. A fáskamra pedig, mivel ez is a Teremtő enyészeti törvényei alá soroltatott, kezdte megadni magát a természet törvényeinek. A szegélylécek rohadtak le legelsőnek, hiszen azokat érte a viharok tépő szele. Majd a zsindelyek is potyogni kezdtek, mert az új gazda ezzel sem törődött – annak ellenére, hogy a téli tüzifát már az ő alattvalói tárolták a fáskamrában.

A volt jómódú gazda, észlelve helyzetének romlását, eldöntötte, hogy ez nincs így jól. Rájött, hogy a fáskamra vészes állagromlása az ő kicsi, még megmaradt telkecskéje fáskamrájának a létét is veszélyezteti, mert ha a szomszédé összeomlik, bizony, majd hozzá jönnek száraz tüzifáért.

A szomszéd szerzett fáskamrájának állapota, valamint a saját, pici, tárolóképes tüzifaraktára arra késztette okos gazdánkat, hogy mentse ami menthető. Néhány, a szomszéd telkén élő cseléd rejtett segítségével, lassan, éjjel meg nappal, kezdte felújítani a szomszéd fáskamráját. Ezzel remélve, hogy a nem éppen mindig jóakaratú szomszédja – ha nem is a saját cselédei előtt – mégiscsak jóindulatú cselekedetként veszi a rejtett és jóindulatú segítséget.

De az élet „igazságossága“ más lett...!

Az új gazda – tudatában a távoli földesúr ma is érvényes hatalmi elképzeléseiben – felháborodott, hogy „...nem megyek át a szomszéd kertjébe felújítani a fáskamrát, anélkül hogy őt megkérdezném róla!...“

A volt jómódú gazda nem tudott mit válaszolni, hiszen a tüzifát az új szomszéd nem neki szárítja, hanem a saját cselédeinek, meg aztán azért volt benne annyi paraszti tartás, hogy a volt vagyonát ne hagyja az enyészetre jutni...!

Másnap meg is kapta a békés és barátságos véleményt:

...te, a volt gazda – titokban - a te kertedben maradt cselédeidet  akarod támogatni! Legalább szólj előre, hogy mit akarsz csinálni az én fáskamrámmal...

Megosztás
Címkék