Hévízen már fegyverszünet van
A háborújuk előtt ellepték Hévízt az ukránok és az oroszok. A turizmuson kívül a közkedvelt gyógyfürdő kedvező befektetési lehetőséget is jelentett a gazdagabbak számára. Számos ingatlan – szállók, éttermek, lakások vándoroltak akkoriban a tulajdonukba. Aztán a háború kitörése után hirtelen eltűntek, majd idén nyáron újra érezhetővé vált a hévízi jelenlétük.
Nem valószínű, hogy közös nyaralást szervez számukra valamelyik bátrabb utazási iroda, de azért magánutazás során véletlenül egymásba boltlanak például a tófürdő területén. Egy ilyenek voltam a szemtanúja a napokban a helyszínen, sőt a fürdőben a közelünkben telepedtek le, nejemmel óvatosságból még a napozóágyakat is kicsit távolabb húztuk tőlük. De mivel szokásukhoz híven elég hangosan beszélgettek egymással, összeszedve maradék orosznyelv-tudásunkat akaratlanul is fülelni kezdtünk. Majd jön most a haddelhadd, gondoltuk, nem árt az óvatosság. De semmi ilyesmi! Egyetlen egy „qrvaanyázás”, vagy hevesebb gesztikuláció nélkül tudtak egymással társalogni, miután rájöttek a hovatartozásukra. A hangsúlyból ítélve akadhattak ugyan közöttük vitásabb kérdések, de a társalgás végén még egy „daragoj bratia” is elhangzott, amit aztán kézfogás is követett. Nem tudom, mennyire volt barátságos, de mégiscsak volt ilyesmi.
Emlékezzünk csak vissza, hogy az ukrán-orosz háború kitörését követően még voltak tárgyalások a két fél között, szigorú terepruhás ukránok néztek farkasszemet a tárgyalóasztalnál öltönyös oroszokkal mindenfajta kézfogás és vállveregetés nélkül. Utána már ilyen se volt, legutóbb például Szaúd-Arábiában fura módon az oroszok nélkül tárgyaltak a békéről. Hévízre kellett volna jönniük… Mivel könnyen meglehet, hogy tóparti napozóágy-szomszédjaink az estére megbeszélték a békepipa elszívását, esetleg egy-két közös békeital elfogyasztást is.
Mindezek után szállodai szobánkra érve fellapoztam a laptopomon Móricz Zsigmond halhatatlan novellagyöngyszemét, a Kis Samu Jóskát. Emlékeznek az első világháborúból az egy faluból származó két magyar frontkatona barátra, Kis Samura és Samu Jóskára, akiket a többiek egyszerűen Kis Samu Jóskának neveztek el, mivel állandóan együtt voltak? Nagyjából száz méterre voltak az oroszoktól a fronton, nagyon éhesek voltak, disznóparéjból akartak valamilyen levest főzni, vizük és sójuk volt, szedni kellett olyan gyomot hozzá. Az egyikük most messzebbre merészkedett, és egy horkoló orosz katonába botlott, akinek elvitte a mellette heverő kenyereszsákját. Átfutott ugyan rajta, hogy meg is ölhetné, hiszen háború van, de aztán mégse. Visszatérve elkezdek Kissamujóskáék lakmározni a zsákból, amiben találtak egy kis bölcsőt is, amit valószínűleg az orosz faraghatott a fronton a kislányának. Jól sejtették, hogy a fronton az élteti az orosz katonát, hogy hazaviheti majd egyszer a kis bölcsőt a lányának. Vissza kell neki vinni, hangzott el, és úgy is történt. Samu Jóska vitte vissza a bölcsőt egy darab kenyérrel együtt az álmából pont felriadó muszka katonának. Hosszasan nyújtotta neki a kis faragványt, mire az orosz katona átvette. Móricz Zsigmond elbeszélésében „A két apa egymásra nézett, aztán elfordult. Mindegyik szégyellte a harcmezőn a könnyet…”
Hévízi távoli ukrán és orosz ismerőseim bizonyára nem ismerik Móricz Zsigmondnak ezt az elbeszélését, valószínűleg egyik művét sem. De Hévízen ők voltak a szememben a jelenkor Kissamujóskái, akiket ugyan megcsapott a háború szele, de az egyszerű kisemberek mégsem tudnak halálosan haragudni egymásra, és csak felsőbb, számukra idegen érdekek kényszerítik őket a gyilkolásra.
Hányszor volt már ilyen a világtörténelemben! Nem tanulunk belőle, de hogy is tanulnánk, amikor a harmadik fél, az Egyesült Államok saját területén még soha nem vívott háborút, nem tudja, mit jelent az értelmetlen öldöklés, a felégetett települések, a sok felesleges emberáldozat!
