Hetven után is lehet élet?
Hetvenedik születésnapomon a reggeli kávém mellett az öregedésen gondolkodom. Megfogadtam, hogy nem hagyom magam befolyásolni budapesti, egykori kollégista „ikertesóm” által, aki ezen a jeles napon minden évben versenyt űz abból, hogy korábban köszöntsön fel, mint én őt! Ez ma éjfél után 2 perccel sikerült neki, de nem ébresztett fel, mert tudtam előre, hogy ez fog történni, ezért elővigyázatosságból még az este kikapcsoltam a mobilom, és csak ébredéskor vissza. Különben is reggel születtem...
Jól tettem, hogy kikapcsoltam, mert a jókívánságában nem volt köszönet, és búcsút inthettem volna az éjszakai álomnak. Azt írta ugyanis, hogy mostantól már nyugodtan írhatják: élt hetven évet. Szép dolog, mondhatom! A távoli múltban gyökerező barátságunk és érzékeny lelkülete visszafogta az adekvát válaszadást. Pedig szívesen odamondtam volna neki, hogy a fejfa magánügy.
Mondom a Bélának, érthető, hogy már nem vagyunk olyan vidámak és optimisták mint régen, egyre többet beszélgetünk a betegségeinkről, lessük a híreket, és megkönnyezzük a korábban elment barátainkat, közeli ismerőseinket. Egyre többen vannak, egyre több a könny. Új barát-felvétel már nincs, már nem a mi zenénk a divat, a divatot nem is követjük, csak a farmer, ami maradt. A reggeli után bevesszük a kötelező napi pirulaadagunkat, és idegesek vagyunk, ha a gyógyszereink a végét járják, vagy ha egy elgurul... Előre megtervezzük a mozdulatainkat, úticéljaink távolsága lerövidül. Sűrűbben kell orvoshoz is járni, nehezebben mozognak a végtagok, bezzeg a vérnyomás és a cukorszint ugrándozik. Mindezek ismeretében csoda tehát a depresszió? Mozi, színház, koncert, focimeccs - megannyi hecc, ma már nem annyira! Mindenhol jó, de legjobb otthon. Valamikor a nejem korlátozta a kocsmázásokat, most már szinte zavar oda, hogy ne üljem szét otthon teljesen az ülőgarnitúrát.
Úgy gondolom, hogy a mi időnk lassan lejár, de ezt nem beletörődéssel vesszük tudomásul, hanem általában vidám optimizmussal, viccesen cserélünk eszmét bajainkról is a barátainkkal.
Fiatalon a hetvenedik év nagyon távolinak, szinte elképzelhetetlennek tűnt! A nagyszüleink sorsába annyi minden volt belecsomagolva, hogy számunkra felfoghatatlan volt, mi minden férhet bele egy életbe: két világégés, frontvonal, végig a szülőföldön maradva mégis négy országban élve, a hontalanság évei és az utazási korlátok. Most az unokák gondolhatják rólunk ugyanezt: hiszen volt egyszer egy Csehszlovákia, vajon mi volt az? Volt egyszer egy ideológia, ami kordában tartotta a szabadságunkat és a gondolkodásunkat is. 1968-ban emberarcú világot álmodtunk magunknak, tudjuk, mi lett belőle, 1989-ben kulcscsörgetés és ébredés, de mégsem volt minden annyira bársonyos, mint reméltük.
Szülőföldön magyarul, de ki hitte volna, hogy ez valaha magyar állampolgárként is lehetséges?
