Hecckampány turbófokozatban
Szögezzük le: nem bátorság, hanem nettó hülyeség egy nemzet himnuszát kifütyülni, nemzeti jelképeit gyalázni. Meccsen, kocsmában, mindenhol. Egy sportesemény, még ha felfokozott is a hangulat, nem a történelmi igazságtétel helye.
És ennyivel el is lehetne intézni a Magyarország–Szlovákia Európa-bajnoki selejtező mérkőzésén történteket – , mert hát, valljuk be, a szurkolás természete nem épp az önmérsékletről szól –, s az ügy nem is kívánkozna tollhegyre. Az azonban már messzebbre mutat, amikor a politika és a sajtó is beleáll, és szítja az indulatokat, tüzeli a népet. Csupán azért, mert most meg lehet mutatni, ki itt az úr.
A szlovák sajtó, félretéve minden higgadtságot, meglehetősen aljas módon az önérzetesség álcájával támadott. Persze, az önérzetesség még érthető is volna, ha őszinte és következetes lenne. De hol volt ez az érzékenység, és hol volt az igazságérzetük, amikor tavasszal, az előző szlovák–magyar mérkőzésen Nagyszombatban a magyar szurkolók nem hallották himnuszukat a füttykoncerttől, a hőbörgéstől. Akkor a szlovák lapoknak még egy enyhe ejnye-bejnyére sem futotta. Ennél azonban jóval súlyosabb, ahogy bennünket, magyarokat láttattak a meccs kapcsán: szélsőségesnek, gyűlölködőknek, nacionalistáknak, erőszakosoknak. Arról nem is szólva, hogy a legsötétebb mečiari időket, és Slota-féle borgőzös gajdolást megidézve, még most is vannak, és nemcsak az ultrák táborában, de az újságírók között is, akik magyar mivoltunkat is megkérdőjelezik, s nehezményezik, hogy inkább magyarnak érezzük magunkat, mint szlováknak. Számon kérőn, primitív fennhéjázással. Mert nem elég a pályán nyerni, pályán kívül is erőt kell mutatni.
És ismét csak bebizonyosodott, a DAC-fóbia létező jelenség. Ez szülte márciusban a szégyenletes himnusztörvényt, és most is ez bukott ki minden megszólalásból, ez van minden írás mögött. Mert pontosan tudják, egy stadionnyi ember nem kis erő. És nincs erő, amivel meg lehetne őket regulázni. Rohamrendőrök hada sem volt elég, hogy megijedjenek, ez az „egy vérből valók vagyunk” összetartó ereje. Amit ők a többség pozíciójából aligha értenek, de kisebbségi létben különös hatással bír, kapaszkodóként szolgál.
A budapesti mérkőzés azt is megmutatta, a magyarellenesség még mindig rendező elv, amivel, ha érdekei úgy kívánják, a sajtó és a politikum egyaránt visszaél, előbbi növekvő olvasótábort remél, utóbbinak szavazatokat hozhat. Ebben a kontextusban kell látni a szlovák külügyi tárca döntését is, hogy a mérkőzés után bekérette a magyar nagykövetet. Az „üzenet” nem Budapestnek, hanem hazára szólt. A hitelét és szavazótáborát vesztett Fico-diktátumában vergődő Smernek nincs túl sok lehetősége, és úgy gondolják, a magyarokkal szembeni kemény fellépés, meg a cigányozás még hozhat is, és Fico most mindkettőt le is próbálta. Teheti, semmi sem fékezi, koalíciós partnerei legkevésbé. Danko politikai rövidlátása nyilvánvaló, azt sem veszi észre, hogy levadásszák a szavazóit. És Bugárék is végiglapították az elmúlt négy évet, legföljebb politikai haknijaikon ámítják azzal a népet, hogy a nagy magyar–szlovák béke nekik köszönhető. Tegyük hozzá, meg az is, hogy olyan fontos kérdésekben, mint például az állampolgársági törvény, egy jottányit sem haladtunk előre. Miközben az igazságszolgáltatás magyar miniszteri kézben van.
Kétségtelen, hogy a sérelmek sorában a mostani incidens jelentéktelen a magyarok és szlovákok viszonyát feszítő ügyeinkhez képest, bármennyire is próbálják felfújni. Azt azonban ez is megmutatta, hogy mennyi indulat és előítélet van mindkét oldalon. A kölcsönös elfogadástól még nagyon messze vagyunk. Ennek érdekében azonban elsősorban a többség tehetne. Kezdhetnék azzal, hogy nem másodrendűként kezelnének bennünket. Csakhogy a legtöbb szlovák nem nyitott irányunkban, helyzetünkre nem kíváncsi, jobb esetben az érdektelenség, rosszabb esetben az elutasítás jellemzi. Nem csoda, a gonosz magyarok meséjén nőtt fel, ezt kapta már az iskolában is. Az előítéletek lebontását pedig ott kell kezdeni. Hogy béke legyen a szurkolói lelátókon is.
Megjelent a Magyar7 2019/38.számában.
