Hazaárulás becsvágyból
Hetek óta Magyar Péter személye borzolja a kedélyeket. Már a vízcsapból is az ő neve folyik, bár ahhoz képest elég zavaros! Becsüljük meg a magyarországi csapvizek tisztaságát azzal, hogy nem hasonlítjuk az áruló Magyar Péter iszapgázoktól bűzlő zavaros gondolkozásához! Már ha egy csicska ugrásra kész ébersége („Igenis, uram! Máris, uram!”) gondolkodásnak nevezhető. Hiszen Péterünk tennivalóit parancsként Brüsszelben fogalmazzák meg.
Az árulásnak persze többféle indítéka lehet, amelyek közül még a leginkább megérthető, ha az árulást testi kínzással (tortúrával) csikarják ki az emberből. Ezzel szemben talán a legellenszenvesebb, és számomra a legkevésbé megbocsátható, ha valaki becsvágyból vetemedik hazaárulásra. Túltengő becsvágyból, amelyhez nem társulnak megfelelő adottságok, mert nem elég tehetséges az ember. Mármint ahhoz, hogy tiszteletre méltó teljesítményekkel tűnjön ki, ahogy a tudomány, a kultúra, a művészet vagy a sportélet kiválóságaitól látjuk. S mert Pétert lobogó becsvágya talentumok nélkül nem képesíti semmi ilyesmire, nem maradt más számára, mint Magyarország, és az éppen prosperáló magyar politikai vezetés sátáni tagadása. Nem nagy dicsőség! Ennyi már Ezópusz rókájának is eszébe ötlött: savanyú a szőlő! Orbán-gyűlöletében újságírói kérdésekre már nem is válaszol, ehelyett fülbántóan, hamisan énekel. Kormányváltó hevületében talán még Madáchot is idézné (ha ismerné): „Hol a tagadás lábát megveti, / Világodat meg fogja dönteni.”
Rossz hírünk van! Magyarországot 2010 után nem a sátáni tagadás hozta vissza a sír széléről! És nem is az olyan botfülű dalnokok segítették a prosperáló országok sorába, mint Magyar Péter, hanem az országért és a nemzetért való összefogás, bátorság és tehetség.
Az árulás (hát még a hazaárulás) a megbízhatóság, az igazmondás és a helytállás ellentéteként lefokozza az embert. A testben és lélekben amúgy sem délceg Magyar Pétert – árulóként is – Jampec Péterkévé zsugorítja. Hegedűs hadnagyocska annak idején az egri vár hőseit adta volna török kézre. Mikulics Tibor már sikerrel játszotta nyilas kézre Bajcsy-Zsilinszky Endrét és Kis Jánost, a magyar ellenállás bátor alakjait. Utánuk a dicstelen sor végén következnek korunk árulói, például Gyurcsány Ferenc, Vona Gábor, Jakab Péter, Márki-Zay Péter (lámpavassal riogató), népvezérré silányítva.
Csak a dehumanizálás vádja tart vissza, hogy e gyalázatos, dollár előtt hajbókoló alakokról ne undorító férgekként szóljak. Azt, hogy Magyar Pétert többé leírni sem tudom, mert neve önkéntelenül is „Jampec Péterkévé” változik az ujjam hegyén. Nyilván nem csak a sérója, a csőnadrágja és a teniszcipője teszi – ahogy egy felfuvalkodott pulyka indulatával, gőgösen vonul választói előtt, kifordított öntudatával káromolva Orbán Viktort és kormányát, gorillák gyűrűjében, Manfred Weber oltalmazó keze alatt.
Mögötte a túl korán és könnyen hívő magyar választók jobb sorsra méltó tömege, bár mostanában már inkább csak a csődülete. Mintha eszébe sem jutna, hogy a hazaáruláson kívül esetleg más módja is volna annak, hogy kitűnjön, hogy az elismertségért harcolva, mondjuk az országért is tehetne valamit.
Nos, igen, tehetne, ha becsvágya a nemzete iránti hűséggel párosulna a hungarofób Európában, ha a történelmi Magyarország keresztény értékrendjét próbálná megőriztetni a brüsszeli és strasbourgi dollár-ribancok és arszlánok eszement gyülekezetében.
A magam részéről Teleki Pált, Magyarország volt miniszterelnökét ajánlanám a figyelmébe példaadó személyiségként.
Megjelent a Magyar7 2025/2.számában.
