Hátbadöfés a kabaréban és a politikában
„Vagy együtt élünk túl mindent, vagy együtt pusztulunk.” (R. Tagore) Ifjúkorom felejthetetlen élménye az a kabaréjelenet, amikor Alfonzó dalolva színpadra lép: „Az én lelkem, fehér lelkem, higgyék el emberek...”. Majd ahogy partnernője, (felesége, szeretője?) a lírai jelenetben hátat fordít neki, Alfonzó odalép hozzá, hogy kését a hátába döfje!
Magát a döfést – hál’ istennek – nem látjuk, bár kétségtelen, hogy megtörtént, majd akkor szaladt végig a hátamon a hideg, amikor Alfonzó égre emelt tekintettel folytatja ártatlan énekét: „Az én lelkem, fehér lelkem…”. Ez a színpadi jelenet nyilván jelentést hordoz, ahogy akkoriban mondták, üzenetet. Talán már nincs is olyan messze az idő, amikor ismét kénytelenek leszünk műalkotásokba, színpadi és irodalmi művekbe kódolni a legfontosabb „üzeneteket”, megfejtést igénylő jelentéseket.
Hogy a hatvanas évek vége felé milyen üzenetet közvetíthetett a fenti jelenet, ahhoz ajánlatos a háború utáni magyar történelem és társadalmi állapotok legalább felületes ismerete. Főbb elemei az ország 1945 utáni szovjet megszállása, az 1956-os forradalom kitörése és brutális vérbefojtása, majd a kádári rendszer puha terrorizmusa. Magyarországon még a hatvanas évek elején is akasztottak. Olyan, anno még kiskorú forradalmárokat, akiken a halálbüntetést csak évekkel később lehetett törvényesen(?) végrehajtani!
A szimbólumokról és metaforákról a tőlem hozzáértőbb tudós emberek már régóta azt tanítják, hogy bizonyos időközönként, például korszakváltások idején merőben változhat a jelentésük. Például Shakespeare Lady Macbethje számunkra talán már egészen más tartalmakat hordoz, mint mondjuk az angol reneszánsz hitéletet degradáló évtizedekben. 2023-ban a kabarészínpadon a feleségét vagy szeretőjét orvul hátbaszúró Alfonzó jelenete nyilván korunk legfrissebb élményeit és valóságtartalmát hozza mozgásba képzeletünkben.
Alfonzó korábban cirkuszi erőművészként dolgozott. Dagadó bicepszeivel nyilván csöppet sem hasonlít a törékeny Ursula van der Leyenre. De, íme, a kabaréjelenet tartalmi metamorfózisa: más korszak, más jelentés. A sunyi hátbaszúrás lényege, ahogy Ursulánk Zelenszkijjel konspirálva (majd letagadva azt!) Magyarország hátbatámadását, a magyar gazdaság megbénítását, a Barátság kőolajvezeték cseppet sem barátságos felrobbantását tervezi.
Nos, ezzel meg is érkeztünk a konkrét (alfonzói) hátbadöféstől, Ursulánk által tervezgetett szimbolikus hátbaszúrásig. Való igaz, hogy mondanivalóm szemléltetéséhez a kabarénál komolyabb műfajokból is meríthettem volna példákat. Mentségemre szóljon, Zelenszkij is onnan szökkent hadvezéri székébe, s pillanatnyilag onnan zsarolja és fenyegeti például Magyarországot.
A cselvető álnokság személtetésére a dráma- és az operairodalom kiapadhatatlan forrásként szolgál. Olyan esetek bemutatására, ahol a homo politicus a lét, vagy ha úgy tetszik, a békés együttes létezés mélyebb vagy emeltebb lehetőségei helyett, konokul az önös érdekek sugallatait követi. Ha úgy fordul, habozás nélkül áthágják a büntető törvénykönyv paragrafusait.
Mintha máris olyan hitét és erkölcsét vesztett korszak kellős közepébe csöppentünk volna, amelyet a neojágók, a neogertrudiszok, Ottók és Cillei Ulrikok vagy éppen a méregcsöpögtető Claudius reneszánszának mondhatnánk.
A tét igen nagy. A humanizmus jelszavával vezetnek új honfoglalókat Európába Fekete-Afrika és a Közel-Kelet minden nyomorúságával. Kapunk velük analfabetizmust, munkakerülést, vallási fanatizmust, kereszténygyűlöletet, erősödő antiszemitizmust, barbár, középkori igazságszolgáltatási szokásokat. Ha mindez nem volna elég, hozzáérthetjük a „rebellis” Magyarország (végzetes) tönkretételének szándékát is. Mintha csak Magyarország lenne az eltorzult nyugati ideológiák előretörésének az egyetlen akadálya. A szimbolikus hátbaszúrás metamorfózisa pedig jól érzékelteti a szándékot, hogy a még (vagy már nem is egészen) keresztény Európa rövid időn belül hajmeresztő horrorfilmhez válhat hasonlatossá.
Megjelent a Magyar7 2023/26.számában.
