Három tézis
Próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy beálljak a végtelenül hosszú sorba, amely a Magyar Szövetség új vezetésének jó tanácsot próbál osztani a felvidéki politika jövőjével kapcsolatban, de az alábbiakból talán nyilvánvaló, hogy ez nem sikerült. Pedig erre fogadalmat is tettem, mivel a fiatal vezetőség olyan tanácsadók társaságában tölti ezeket a meghatározó kezdeti hónapokat, akik politikailag és erkölcsileg is magasan a magyar alkotmányos pantheon csúcsán alkotnak. De régi alapelvemet azért mégsem szeghetem meg: csak az olyan dolgokat érdemes csinálni, amelyeket az ember nem tud nem csinálni. Ez a következő pár gondolat pedig épp ilyen.
Egy. Közösséget összetartani nem azt jelenti, hogy mindenkinek a kedvében járni.
De ez nem azt jelenti, hogy politikusként átlagot vonunk a kettőből, és ezt kínáljuk fel nekik közös platformnak. Ha a hazugságból és az igazságból átlagot vonunk, nem kapunk egy arany középutat, amelyen mindannyian egymásra találhatunk. A hazugság és az igazság átlaga ugyancsak hazugság. Az igazság csakis tiszta formában tartja meg éltető jellegét, és egy népet összefogni csakis az igazságban lehet.
Az igazság által összetartott közösséget nevezzük nemzetnek, olyat, amelyben az igazat sosem sorvasztják el egy hideg kompromisszum érdekében.
Kettő. Új vezetőinknek kristálytisztán érteniük kell a különbséget a nevelés és átnevelés fogalmai között. Egy demokratikus mandátummal rendelkező vezető rétegnek nevelnie kell a nemzetet, ez a kötelességük. Ezt egyetlen úton lehet csak - és itt elérkezünk Esterházy Jánosunkhoz-, személyes példánk útján. Egy korrupt politikus mindig megpróbálja átnevelni a népet olyan irányba, amely megfelel ideológiai vagy hatalmi szükségleteinek, a nemzetérdeket pedig szorosan a saját szűk kiszolgálóinak érdekeivel azonosítja be.
Kicsit kontraintuitív gondolat ez, de az, aki egy népet nevel saját életútja példáján, nem abban méri a sikerét, hogy minél többen követik és körberajongják. Ez az út legtöbbször magányos és a rövidtávú többségi akarat ellenszelében zajlik. A siker épp abban mérendő, ha a nép a politikai vezetéstől végül emancipálódik, és helyi szinten kezébe veszi önmaga sorsát, majd sikerre viszi azt.
Három. Az anyaországon kívül élő magyarság tudatába fatálisan rögződött az a gondolat, hogy mi elsősorban „kisebbség” vagyunk. Ebből a történelmi tudatállapotból sürgősen ki kell mozdítani a felvidéki magyarságot.
Nekik őshonos kisebbség, magunknak őshonos nemzet. A külvilággal, a velünk együtt élő többségi nemzettel tárgyalhatunk kisebbségként, kisebbségi jogokat követelhetünk és érvényesíthetünk. Ez a közösségi létünk relatív része. Az abszolút része viszont az, amely belső megélésre hivatott az, hogy mi ugyanaz a nemzet vagyunk, mint amely Miskolcon, Kolozsváron vagy Beregszászon él. Regionális gyökerekkel, de osztatlan magyar identitással. Itt kell kezdenünk az asszimiláció elleni harcot - szorítsuk háttérbe a kisebbségi tudatot és az ezzel járó kisebbségi érzést nemzeti identitásunkban.
Nincs ennél nehezebb feladat, de mielőtt valaki megsajnálná új elánnal munkához látó vezetőinket, tegyen egy kis együttérző gesztust a felvidéki magyarok felé, akiknek hosszú évtizedek óta inspiráció, motiváció és összetartó erő nélkül kellett kiállnunk a történelem és aljas politika ostromát.
Csodát senki ne várjon az új vezetőinktől, a feléjük irányuló elvárásainkat viszont tegyük jó magasra.
De adjunk is nekik esélyt, hogy ezt elérhessék. Elvégre is nekik kell most kijavítani azt is, amit mások tettek tönkre, illetve hanyagoltak el az utolsó nyolcvan évben.
Deme Dániel, a Hungary Today portál főszerkesztője
