Hangzavar algoritmusban
Baráti társaságban ülünk, és ahogy az értelmiségi körökben lenni szokott, csakhamar a politikára terelődik a szó. A magyarországi történéseken gyorsan átlendülünk, mert a „két oldal” aránytalanul oszlik meg, hat egy ellenében, így a vita sem igazi, amúgy is ad elég témát a hazai pálya, és amióta már nem a vegyes-magyar felvágott a felhozatal, még ölre sem kell mennünk. Mindenki más közegben dolgozik, mások a tapasztalásaink, így más fokozaton is égünk, ha szóba kerül, de a legfontosabb, senki sem közömbös, ami nem jelenti a politika mindenhatóságát, de szükségét igen.
Azt mindnyájan érzékeljük, a közhangulat nem kedvez a magyar pártnak, ezért is keressük a választ, hogyan jutottunk ide. Miért nem a világ legtermészetesebb dolga, hogy a magyar a magyart támogatja? Miért hisszük el, hogy egy szlovák majd többet tesz értünk, mint mi magunk, és miért nem hisszük el, hogy ha egyfelé mozdulunk, lehet jobb a mi kis magyar világunk?
A felvidéki magyar önsorsrontásnak sem az okát, sem a gyógyírját nem találjuk, és a Magyar Szövetség számára is mindenki másban látja az elmozdulás lehetőségét. Van, aki ügyeket, témákat várna el, van, aki új arcokat látna szívesen, más a csapatot, megint más a kezdeményező erőt hiányolja – érdekes mód a legmegosztóbb téma, a kivel igen és kivel nem szóba állni, szövetkezni fel sem merül, pedig a Facebook alapján azt gondolnánk, ez az alapozó! –, mindenesetre ahányan vagyunk, annyifélét gondolunk, és nincs egy koherens képünk arról, milyennek is kellene lennie az ütőképes érdekképviseletnek.
Két dologban azonban megegyezünk: a másfél évtizedes parlamenten kívüli lét leszoktatta a felvidéki magyarságot a fontosnak lenni érzéséről, hiszen felkel a nap anélkül is, hogy néhány képviselőnk a szlovák parlament „szocremekbe” szabott kubaimárvány-palotáját koptatná. Illetve a közösségi média hihetetlen mértékben írja át a közbeszédet és irányítja a közhangulatot, miközben végtelenül megosztja az embereket. Ennek a romboló erőnek a következményeit még csak sejtjük.
Arról lehet vitatkozni, hogy a közösségi köpőcsészeként használt Facebookon gerjesztett hangulatot szabad-e közhangulatnak nevezni, de sajnos, figyelmen kívül sem lehet hagyni. Digitális létünk kitakarja a mindennapok valóságát, fals képet mutat, miközben átírja az emberi viszonyokat, megosztja a közösségeket, profanizálja a politikát. A torzulások láthatóan komoly indulatokat gerjesztenek, a következmények visszafordíthatatlanok. Ebben a hamis közegben nincs valós munka, nem kell okosnak, hasznosnak lenni, csak hangosnak, közönségesnek, mert azt szeretik az algoritmusok, s az eteti a kíváncsiságot. A billogot bárkire rá lehet ütni, de nincs, aki levegye.
Kis magyar szürreális világunkban ezek a boldogtalan szájharcosok a lőcélt mindig ráteszik az aktuális pártelnökre, így most Gubík Lászlóra is. Lőnek is, a legtöbben gyáván, álnevek és ál arcok mögé bújva, rettenetes nyelvsértő magyarsággal, mintha a trágárságversenyen galoppoznának, így osztanak észt, döntik el nagy magabiztosággal, mi a jó a felvidéki magyarságnak. Csak egyben egyeznek, a Magyar Szövetség és Gubík nem jó. Mindezt érvek nélkül, gyűlölködve, zabolátlan dühvel. Ezek nem a politikai elégedetlenkedők, csak egy jól mozgatott trollhadsereg, akiknek csupán a zavarkeltés és az elbizonytalanítás a feladatuk. Kilóg a lóláb, hiszen mindegy, hogy tökfesztiválról vagy a jogtalan földelkobzásokról van szó, a reakciók ugyanazok: árulók vagytok, rád, rátok nem szavazok. A kérdés csak az, kinek áll érdekében a magyar párt elleni hangulatkeltés. Nem vagyunk ötlettelenek.
Az uszítás nem is eredménytelen, a hangzavarban még a józanabbakat is elkapja a hevület, lassan odajutunk, hogy minden politikai lépést felkérdez a Facebook-nép. A nyár arról szólt, miért ül tárgyalóasztalhoz a pártelnök a progresszívekkel. Az érvek sem voltak elegek, hogy meggyőzzék az embereket, Gubík és Šimečka nem a nászéjszakát hálták el, vérszövetséget sem kötöttek, hanem tárgyaltak, leginkább a bennünket érintő témákról, pragmatikus érdekből. Miért tárgyal Donald Trump a kínai elnökkel, avagy miért tárgyalt Orbán Viktor Ursula von der Leynnel? Mert ez a politika természetrajza, az érdekérvényesítésnek ez az eszköze.
A PS után újabb töltet robbant a virtuális harctéren, most azt olvassák Gubík fejére, miért találkozott Tarr Zoltán miniszterrel. Aki ezt nehezményezi, semmit nem ért a politikából, ez nem érzelmi és nem ideológiai kérdés, a magyar párt és a magyar kormány nem csupán egy tisztes partnerségben, de szövetségesi viszonyban is érdekelt lenne, mert vannak kérdések, amikben csak ellenérdekeltek vannak körülöttünk, bármerre is induljunk a Kárpát-medencében.
A gyurcsányi időket nem kéne visszahozni, még emlékszünk, milyen kettős szorításban élni. Már csak ebben a kontextusban is teljesen felfoghatatlan az igazságbajnok Hadházy Ákos megszólalása, aki szerint a kollaboráns felvidéki politikusok dobták Orbánt, és megindult a dörgölőzés. Micsoda blődli! Az egyetlen releváns magyar párt elnökének, egy ekkora közösség vezetőjének azt felróni, hogy tárgyal? A tollbamondás megírása előtt higgadtan mérlegelhette volna a helyzetünket. Egyáltalán, mit tud Hadházy rólunk, mikor szentelt nekünk morzsányi figyelmet is, tisztában van-e a napi harcainkkal, van-e fogalma arról, milyen lehet a kisebbségi kiszolgáltatottság a többség árnyékában, és belegondolt-e, hogy akit kollaboránsnak nevez, öt társával együtt már megélte a szlovák hatalom vegzálását, a jogfosztást és meghurcolást, pusztán azért, mert ragaszkodott az anyaországi kötelékhez.
Hadházy felbujtói persze névtelenek, de nem láthatatlanok, erejük semmi, hangjuk annál nagyobb. Nekünk ez jutott. Ez a mi kórképünk.
Megjelent a Magyar7 2026/39. számában.
