Hallgatni arany – de meddig?
Bár már benne vagyunk az új évben, azért még nem késő elgondolkodni, mi minden várhat ránk az idén, főleg a múlt év végi események folytatásaként. Én most a szlovák-magyar kapcsolatokon elmélkedem. Például a mai állapotokon, de azon is, hogyan alakult a kisebbségek helyzete az 1989-es rendszerváltás után felszínre kerülő gondok közepette.
Akkoriban sokan azt állították, nincs viszály a szlovákok és a magyarok között, ez csak „odafönt” létezik, csak a politikusok gerjesztik, de a mindennapi életben nincs jelen. Ez az elmélet rendszerint felháborított. Mert mindig is volt magyargyűlölet az országban. Százával tudnék felhozni példákat a mindennapi életből, kezdve gyermek- és ifjúkorommal – mondhatom másképp is: a szocialista időkkel – a Nyitra környéki diaszpórában, majd folytatva Pozsonnyal, ahol azóta is élek.
De nemcsak én voltam/vagyok a magyargyűlölet elszenvedője, hanem minden hozzám hasonló társam is, akiknek felmenői mindig is itt éltek, itt dolgoztak, küszködtek, és adták tovább a stafétát utódaiknak. Ki ne tudna felsorolni bármennyi „élményt” a megrovás, megalázás, a Duna mögé küldözgetés témájában? Tehát sohasem tudtam egyetérteni azzal az elmélettel, hogy a nemzetiségi ellentéteket csak a felső politika generálja. Ez csak amolyan alibi volt azok számára, akik nem látták tisztán a valóságot.
Most viszont – elismerem – tényleg a nagypolitika a legerősebb bajnoka a magyarellenességnek: a kormánykoalíció parlamenti képviselői, kormánytagok, miniszterek, élükön a miniszterelnökkel. Elmondhatjuk, jól kimutatták a foguk fehérjét. E pillanatban tudomásul kell vennem, hogy valóban a nagypolitika jár élen az elnyomásunkat, megfélemlítésünket, nemzetgyalázásunkat illetően a Beneš-dekrétumok megkérdőjelezésének félévi börtönbüntetésével az új Büntető Törvénykönyv vadonatúj 417f paragrafusával. Azt viszont továbbra sem mondhatjuk, hogy a közéletben minden a legnagyobb rendben. Igen, továbbra is „megtűrt” nemzet vagyunk a többségi nemzet szemében. Másodrendűeknek tekintenek bennünket nemcsak az utcán, nemcsak a közbeszédben, hanem felsőbb szinteken is. Lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy velünk nem számolnak, a mi érdekeink nem számítanak nekik.
Tisztelet a kivételnek! A Büntető Törvénykönyv módosításának parlamenti megszavazása, vagyis 2025. december 11-e után felhördültünk, megrökönyödtünk és hangot adtunk felháborodásunknak, szerencsére elsősorban a minket képviselő Magyar Szövetség fellépésével és hozzáértő szakemberek megszólalásával. Természetesen ez a folyamat tovább folytatódik. És akadtak a szlovákok között is kisebb vagy nagyobb pozícióban lévő emberek, akik felfigyeltek ránk, mellénk álltak, és megértéssel nyilatkoznak a velünk kapcsolatos hallatlan sérelmekről. A mindennapok emberei is kapkodják a fejüket. Akár alapiskolai, akár egyetemi végzettségű emberek kérdezgetik maguktól és egymástól: mi folyik itt, és ez tényleg igaz?
Ismerősöm fő kérdése az volt: hogyhogy ő a dekrétumokról jóformán semmit sem tudott, vagyis miért volt ez mindig tabutéma? Hát, azért, mert a történelemnek ezeket az elítélendő, szégyenletes tényeit a hatalom nem szívesen teregeti ki. Más szóval: nem vállalja fel, nem képes szembenézni velük, mert akkor esetleg bocsánatkérés, esetleg kárpótlás is szóba jönne az elkobzott vagyonért, a kitelepítésekért és a jogtalan meghurcoltatásért. Márpedig a struccpolitika nagy hiba egy ország történetében! Tény, hogy az archívumokban elraktározott adatokat megszépíteni nem lehet, most már megsemmisíteni sem. Eddig csak a hallgatás politikája lehetett a kézenfekvő megoldás. De ennek is lejárt az ideje.
