Háborúk földgolyónkon

Az egyik játék, a kedvencem abból állt, hogy két csoportra oszlottunk, a saját kezűleg készített kardokkal felfegyverkezve bevettük magunkat a búvóhelyünkre, és amikor a két vezér azt kiáltotta: „Háborúúú!”, kitörtünk a kuckóból, és az ellentábor harcosával kardozni kezdtünk. Csupa móka volt ez a játék, az volt a lényege, hogy ne hagyjuk magunkat „leszúrni”, mert akkor a vesztesnek a csata végéig a földön kellett feküdnie, miközben a többiek tovább csattogtatták a fakardokat. Néha erős ütés érte az ujjainkat, de a cél érdekében ezt figyelembe se vettük. A cél pedig az volt, hogy minél tovább kitartsunk.

Kislány lévén, nem remélhettem, hogy én bírom a legtovább, hiszen a fiúk sokkal erősebbek és harciasabbak voltak. De minél tovább talpon maradni – ez volt minden vágyam. És nem kis büszkeség töltött el, amikor a földre hullva körbesandítottam, s azt láttam, hogy már csak néhány gyerek ütlegeli egymás kardját kitartóan.

Első ismereteim a valódi háborúról az „öregek” elbeszéléséből ered, akik a második világháború folyamán szerzett saját tapasztalataikat elevenítették fel például tollfosztáskor. Ilyen esetekben csak nők szoktak összejönni, akik saját benyomásaikat mesélték el. Természetesen nem járták meg a frontot, mint a férfiemberek, de a hátországban is érzékelték a háborút.

Volt, hogy valami nem volt számomra világos, de kérdéseimre sokszor kaptam olyan választ, hogy ezt én még nem érthetem, majd ha nagyobb leszek… De amikor már iskolás voltam, és a történelemórákon volt „szerencsém” megismerkedni az emberiség történelmén végigdúló háborúkkal, elborzadva tapasztaltam az értelmetlenséget, s nem bírtam felfogni, gyermekésszel feldolgozni, mire volt az a sok öldöklés, rombolás, emberáldozat.

Azóta sok megborzongató történetet hallottam háborút megjárt emberektől, sok-sok háborús filmet láttam, és sok könyvet olvastam ebben a témában. Főleg a második világháború eseményei tartanak fogva szinte egész életemen át. Az emberi ésszel felfoghatatlan pusztítás megannyiszor mély nyomot hagyott bennem.

Az én generációm már csak az idősebbek elbeszéléseiből és a tanítóiktól szereztek ismereteket az embertelen öldöklésekről. Rám szakadt a döbbenet: az emberiség nem tanult az elrettentő példákból. A történelem folyamán háborúk követték egymást – mindig borzalmasabbak, mindig pusztítóbbak. Mi, akik a háború után születtünk, a béke nemzedékének tartottuk magunkat, ezt tanultuk az iskolában, ezt hallottuk otthon is. A délszláv háború annál inkább megrázott, alaposan felkavart. Mert a messzi háborúkat nem érzékeltük annyira, de ez már nagyon közeli volt. És sose gondoltam volna, hogy nyugdíjas koromban, a huszonegyedik század huszonkettedik évében egy szomszédos országban is sor kerülhet a gyűlölt háborúra.

Tudom, ezzel nem vagyok egyedül, sőt milliók és milliók ellenzik az értelmetlen veszteségeket okozó tetteket. Velük szemben az elenyésző számban lévő „hatalmasok” mégis véghez tudják vinni elhatározásukat, és a mindennél értékesebb emberéleteket, épületeket, létesítményeket, a természetet, folyókat és fákat, valamint az állatvilágot figyelmen kívül hagyva hajtatják végre az esztelen pusztítást.

Mostanában sokat hallunk a Gázai övezetben végbemenő izraeli-palesztin konfliktusról, amely még 1948-ra vezethető vissza, és senki sem tudhatja, mikor lesz vége, már ha reménykedhetünk ilyesmiben. A péntek délben (2025. október 10-én) életbe lépett tűzszünet nagy reményekre ad okot. Csak kitartson ez az állapot. És vajon lehet-e építeni az elszenvedett veszteségekre?

A Wikipédia kimerítő felsorolással szolgál a világban végbemenő konfliktusokról, polgárháborúkról, háborúkról. Tájékoztat többek között az egyes összecsapások eredetéről, főbb jellemzőiről, köztük az áldozatok hozzávetőleges számáról. Ez utóbbi sok-sok millió halottat jelent, és az anyagi károk is szinte felbecsülhetetlenek. A józanul gondolkodó ember számára mindez felfoghatatlan.