Háborúban – de ki az ellenség?
Csak eljött, amitől tartottunk. És a nyári nagy szabadáré után várható volt. Ismét megteltek a kórházak, és megint teljes gőzzel üzemelnek a krematóriumok, egyre több ismerősért, közismert emberért kell imát mondanunk, hogy ne hagyjon itt minket idő előtt. Az orvosok könyörgése, hogy menjünk oltatkozni, mert már nem bírják a terhelést, még most is pusztába kiáltott szó. Az oltásellenzők csapatai hősiesen és egyre agresszívebben torkolnak le minden józan figyelmeztetést.
Azzal még nem lenne gond, hogy a közösségi oldalakon bárki szabadon elmondhatja a véleményét (sajnos gyakran mosdatlan szájjal uszítva), hiszen három évtizede a szólásszabadságról még csak álmodozni mertünk. A gyülekezési szabadságról nem is szólva. Ma már bárki kimehet az utcára, és szabadon szidhatja a kormányt, vagy azt a politikust, akit mások megválasztottak. Sőt meglehet, ők maguk, de időközben rájöttek, hogy lóvá tették őket, mert a politikusok szeretnek ígérgetni, aztán homlokegyenest mást csinálnak, mint aminek a reményében a választók bizalmat szavaztak nekik.
A gond ott kezdődik, amikor a hangos kisebbség nem hajlandó elismerni a demokrácia alapelvét, a népakarat érvényességét.
Pandora szelencéje tágra nyílt, a facén mindenki okostóni lett, és osztogatja az észt, amiből híjával van. Még nagyobb a baj, ha tömegek dőlnek be a hamis prófétáknak, és keverik össze a politikát az élet jogával. Márpedig akik a saját életükkel játszanak (magánügy), azok a többiek életével is. Szó se róla, egy politikai garnitúrát le lehet váltani, de próbáljuk meg leváltani az orvost, a péket, a benzinkutast, elzavarni a boltost, a buszsofőrt. Meg lehet bénítani az életet, pusztán azért, mert néhányan azt hiszik, hogy mindent lehet. Ez a szabadság! Itt már nincs helye szolidaritásnak, közösségi jognak, emberbaráti szeretetnek, csak az elvakult tülekedésnek, amelyben egyedül az ÉN a fontos, a többiek nem számítanak. A jólétbe beletunyult és elhülyült európai tömegek így fordulnak önmaguk ellen.
Aggasztó nézni, hogy Európa-szerte tömegek vonulnak az utcára, és a mindenek fölött álló szabadságjogaik védelmében fordulnak a többség ellen.
Tömegtüntetések Bécsben, Hágában, Prágában, Brüsszelben, tulajdonképpen minden európai nagyvárosban, ahol egyre agresszívebben lépnek fel az oltástagadók, illetve azok, akik nem bírják cérnával a kormányzati intézkedéseket (amiket az ő védelmükben hoznak a kormányok). Két év alatt elfogyott az emberek türelme, mondhatnánk leegyszerűsítve a dolgot. Csak hát ez nem ilyen egyszerű.
A magamfajta újságíró is kap hideget-meleget, ha azért emel szót, hogy oltakozni kell, mert a vírust mással (egyelőre) nem lehet legyőzni.
Ezzel sincs gond, elviseljük. Néha megmosolyogjuk az emberi hülyeséget, máskor mérgelődünk, de a nézeteinket ettől nem változtatjuk meg. Szomorkodunk, mennyi ismerősünk, barátunk halt meg az utóbbi két évben, mert vigyázatlanok és fegyelmezetlenek voltak, vagy elhitték a sok idióta hazugságát, hogy a Covid–19 vírust a háttérhatalom találta ki, az egész a gyógyszerlobbi műve, hogy még nagyobbat kaszáljon. (Ami elég logikátlan, mert a vírus nem válogat.)
Aki elhiszi, hogy a repülőgép kondenzcsíkja a népre szórt gyilkos permet, ám higgye, a kerozin attól még kerozin marad.
Aki elhiszi, hogy ezt a vírust lózsírral és féregirtóval meg lehet fékezni, hadd higgye. Aki meg azt hiszi, hogy a Covid-vírus egyszerű influenza (két éve, még mindig), legyen az ő baja. Majd kijózanodik a lélegeztetőgépen. Ha egyáltalán jut neki, mert ott tartunk, hogy az orvosoknak istent kell játszaniuk, el kell dönteniük, kinek adnak esélyt a túlélésre, mert több a súlyos beteg, mint a gyógyítókapacitás.
A helyzet odáig fajult, hogy a sógorok besokalltak, és úgy döntöttek, februártól kötelező lesz az oltás Ausztriában. Elegük lett a harmadik, a negyedik, a ki tudja hányadik hullámból. Szó se róla, bátor döntést hoztak, Amerikától Ausztráliáig ettől hangos a világsajtó. Kérdés: gyújtózsinórral babrál-e az osztrák kormány, vagy ez már maga a bomba?
Látva a vírustagadók elszántságát, az ellentábor agresszív, mindent eltaposni készülő türelmetlenségét, ebből még komoly társadalmi feszültség lesz a Lajtán túl.
S vélhetően másutt is, mert egyre több országban latolgatják ezt a lehetőséget. Amit a kormányok egyelőre csak azért nem mernek meglépni, mert félnek a népharagtól. De hogyan mentsék meg a népet önmagával szemben? Lehet, hogy ez lesz a nyugati demokrácia legnagyobb próbája.
Megjelent a Magyar7 2021/47. számában.
