2025. május 18., 10:53

Ha nem szólunk, elnémulunk

Pár hónapja kaptam fel a fejem erre a jelenségre, és ahogy az lenni szokott, azóta másra se tudok figyelni. Vízkőoldót szerettem volna venni az egyik drogérialánc dunaszerdahelyi üzletében. „Jó napot” – köszöntem kedvesen, ahogy máskor is. „Dobrý deň” – jött a válasz a bolt hátuljából. Kicsit furcsállottam, szokatlan volt, de egyelőre nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy egyedül nem találom a vízkőoldót. Megyek, kérek segítséget – gondoltam magamban. Na de mi lehet az szlovákul?

Stop
Fotó: Freepik

Magyar anyanyelvű gyerekhez képest mindig is jól ment a szlovák, sosem volt gondom vele sem az iskolában, sem akkor, ha valakivel ténylegesen szlovákul kellett beszélni. Sőt, a pozsonyi egyetemi éveim alatt sem. De valahogy a vízkőoldóra még soha nem gondoltam szlovákul. Pedig most már kellene. Ugyanis egyre több boltban fordul elő, hogy az eladót hiába szólítom meg magyarul. Dunaszerdahelyen. Ahol, tegyük hozzá, nemcsak történelmileg, hanem jelenleg is a lakosság döntő többsége magyar. Elvileg.

Később a tavaszi kertészkedéshez kellett venni pár terméket. Ide még persze ugyanolyan naivan érkeztem, mint a drogériába pár nappal azelőtt. De magyar nyelven itt sem kaptam segítséget. Érdekes egyébként, hogy ebben az áruházban egy másik jelenségre is figyelmes lettem: nemcsak az itt dolgozók legnagyobb része beszél szlovákul, hanem a vásárlók 80 százaléka is. Aztán, amikor az egyik legnagyobb élelmiszerbolt önkiszolgáló pénztáránál lett volna szükségem egy segítő kézre – mert a gép persze feladta a harcot –, és a kétségbeesett pillantásomra a „prosím” választ kaptam, már tényleg elgondolkodtam. Hol vagyunk? Hol vagyunk itteniek? Hol vagyunk magyarok?

És amikor már ezen a héten mentem új kilincset venni, már eleve két nyelven köszöntem. Milyen jól tettem! Meg sem lepődtem, mikor automatikusan szlovákul válaszoltak, és az előttem sorban álló idősebb vásárló pár is szlovákul beszélt egymás között, és az őelőttük sorban álló vásárlók is, és így tovább.

Közben az is egyre gyakrabban eszembe jut: mi van azokkal, akik nem tudnak váltani? Az időseinkkel, akik sokszor egy életet leélnek anélkül, hogy szükségük lenne a szlovák nyelvre. Mert amikor ők fiatalok voltak, a magyar szó még természetes volt az üzletekben, a postán, az orvosnál. Most viszont egyre több helyen érzik magukat elveszettnek, kiszolgáltatottnak, idegennek – a saját szülővárosukban. Nem azért, mert elfelejtettek valamit, hanem mert mögöttük változott meg a világ, méghozzá túl gyorsan és túl hangtalanul. Ők nem beszélnek szlovákul, nem is tudnak már megtanulni. De nem is nekik kéne. Nem ők tévedtek el.

Olcsóbb ingatlanok, jobb megélhetési lehetőségek, bármi is legyen a háttérben, az elszlovákosodás jelensége már ténylegesen érezhető a mindennapokban. Nemcsak a boltokban, de az utcákon, a gyerekek játékában, a plakátokon, a beszédfoszlányokban. És igen, könnyű legyinteni, és csak rávágni, hogy ez nem rajtunk múlik. De igenis rajtunk múlik.

Rajtunk múlik, ha mi is inkább elmegyünk máshova dolgozni, rajtunk múlik, ha nem magyar iskolába adjuk be a gyerekünket, és rajtunk múlik, ha nem állunk ki a jogaink mellett, és nem harcolunk tovább. Mert ide minket nem a vonat hozott, hanem a gólya. És az a gólya magyarul csókolt minket homlokon.

A nyelv nem csak kommunikációs eszköz. A nyelv otthon. Gyökér. Védelem. Ha ezt elengedjük, azt üzenjük: lemondunk róla. És nemcsak a boltban, hanem a jövőben is.

Egyébként a termék, amit akkor a drogériában kerestem, szlovákul „odvápňovač”. Az eladótól tudtam meg, miután többféleképpen körülírtam, mit szeretnék. Mert hát mégsem mehettem haza üres kézzel a vízköves kávéfőzőhöz...

Megosztás
Címkék