Gyertyák a síron

A mécsesek meg a gyertyagyújtó már ott lapultak a vállára vetett táskájában. A gyertyagyújtót az unokája hozta még a nyáron, azt mondta, azzal könnyebb lesz majd a szeles időben meggyújtani a síron a mécseseket. „Most majd kipróbálom, igaza van-e a gyereknek”, gondolta magában, miközben a falu nemrégiben elkészült járdáján baktatott sietősen a temető felé.

A szomszéd azt beszélte a múltkor, a polgármester azért sietett annyira a járdával, hogy a közelgő választásokkor eredményt tudjon felmutatni a falunak:

„Látják, emberek, milyen jó, hogy nem kell már nyakig sárosan hazajönniük a temetőből, ha leesik egy kis eső?”

„Korán van még, nem lesznek sokan a temetőben, legalább nyugodtan rendbe rakhatom a sírokat, senki sem fog felesleges kérdésekkel nyaggatni” – gondolta magában az asszony. – Hát az unokád meg a lányod eljönnek-e idén a szüleid sírjához gyertyát gyújtani? – szegezik neki a falubeli ismerősök szinte mindig ilyentájt a kérdést. Neki meg egyre inkább nehezére esik kibúvókat keresni, miért is nem tud – idén se – a messzi városban élő lánya személyesen virágot meg mécsest hozni nagyszülei sírjára. „Legtöbbször csak a pénzt küldi, hogy azon vegyek néhány szál virágot, s tegyem azt az ő nevében a sírra. De az is előfordul, hogy erről is megfeledkezik.”

Ilyenkor a kicsinyke nyugdíjából maga vesz virágot, szigorúan boltit, hogy lássák, ez máshonnan jött, nem az ő kiskertjéből. Mert ilyen a falu nyelve, megszólják az embert mindenért.

Pedig ők, az urával nem erre nevelték a lányukat, vitték magukkal mindig, mindenszentekkor is a temetőbe, hogy megtanulja, mi ilyenkor a szokás. De hát a világ nagyot változott azóta, semmi sem olyan már, mint régen. Lassan elnéptelenedik ez a falu is, a fiatalok elköltöznek innen, nem tetszik nekik a falusi élet, többre vágynak, világot látni, kalandokat megélni, ami nem is lenne baj, ha visszajönnének. De a legtöbbjük örökre elveszik a falu számára.

A temető bejárata már nyitva volt, amikor odaért. Ilyenkor, ünnepek táján korábban kinyitják az éjjelre bezárt kaput, gondolnak a korán kelőkre is.

Régebben még nem kellett a kaput bezárni, eszébe sem jutott senkinek, hogy az éj leple alatt egy másik sírról lelopja a frissen kirakott virágot vagy a gyertyákat. A szeme sült volna ki az illetőnek, ha ilyesmi kiderült volna róla. Ma meg? Még azt is megteszik, hogy a sírról ellopott koszorút vagy virágot ott, a temetőben két sírral távolabb rárakják a saját rokonuk sírjára. Mert maguk nem akarnak pénzt áldozni erre. Pedig nem a koszorú nagysága vagy a virágok mennyisége a lényeg ilyenkor, hanem az emlékezés a halottjainkra. Meg aztán virágot a kertjükben is nevelhetnének, csak hát azt ápolni kellene, öntözgetni, szerető gondoskodással odafigyelni rá, de ma már a legtöbb kertben a sárgarépa meg a petrezselyem sem terem meg. Nem akarnak az emberek bíbelődni ezzel, inkább megveszik a boltban azt is, a kertjüket meg felveri a gaz.

A kiskapával szép lassan fellazította a síron a földet. „Szerencsére még nem fagyott meg, könnyen siklik benne a kapa” – gondolta, miközben kihúzogatta azt a pár szál gazt, ami az előző temetői látogatásakor a földben maradt, s az október végi kiadós esőknek köszönhetően mostanra magasra nyúlt a földből. „Hiába no, már a szemem sem a régi”, ereszt meg egy halvány mosolyt arra gondolva, tényleg változik minden, még ő, maga is.

Ha a szülei most felkelnének a sírjukból, nagyon meglepődnének, valószínűleg nem is találnák a helyüket, ebben a „modern” világban, gondolta.

„Mi lesz velünk, ha mi is úgy járunk, mint a szomszéd falu?” – csapott belé, mint a villám a gondolat „Még a szomszéddal sem tudunk majd az anyanyelvünkön beszélni!”. A szomszéd falu polgármestere ugyanis kimérette a szántóföldeket házhelyeknek, s válogatás nélkül eladta azokat a közeli szlovák kisvárosból odatelepülni kívánóknak. Olyanoknak, akik semmit sem tudnak a falusi életről, nem értik, miért nevel a szomszéd disznót, aminek a trágyája, finoman szólva sem kölniszagú, vagy miért kukorékol szombat meg vasárnap hajnalban is a kakasa. Aztán csak járnak sorban panaszkodni emiatt a polgármesterhez. De hát úgy kell neki, lett volna korábban okosabb!”

Szépen sorban, a színük alapján elrendezte a két műanyag vázában a krizantémokat. A kútról friss vizet hozott, hogy megöntözze a múltkor kiültetett krizantémbokrokat is, s

magában abban reménykedett, hogy nem lesznek fagyok, a virágok kibírják legalább halottak napjáig.

A síron elhelyezte a mécseseket is, elővette a gyertyagyújtót, és sorban meggyújtotta vele azokat. Szerencsére a szél is alábbhagyott addigra, így viszonylag könnyen sikerült meggyújtania a mécseseket. „Igaza volt a gyereknek, működik, még az ujjamat sem égettem meg vele, mint ha gyufával gyújtogattam volna egyenként a mécseseket” – gondolta elégedetten.

Elmondott még egy imát a szüleiért, majd leült egy kicsit megpihenni a sír melletti kispadra, amit az ura eszkábált neki oda. Könnyes szemei a távolba révedtek, egy rövid időre megszűnt számára a külvilág is.

Arra gondolt, vajon mit tartogat még számukra erre a rövid hátralévő időre a sors…