Gorbacsov és a „hálás” Nyugat
Megbolondult ez a világ, lassan a feje tetejére áll minden, és nem kell ahhoz sokkoló, hogy padlót fogjon a felkészületlen ember. Ül a tatabányai Turul-szobor alatt Andrej Danko, a Szlovák Nemzeti Párt elnöke, és videóba mondja: éppen Kövér Lászlóhoz, a magyar parlament elnökéhez megyek, hogy elmondjam neki, azért nem mindenki bolondult még meg Szlovákiában. Azért is megyek, folytatta, mert van mit tanulni a magyaroktól.
Hogy is van ez? Annak a pártnak az elnöke, amelynek exelnöke, Ján Slota néhány éve még tankokkal indult volna Budapest, az ősi ellenség ellen. Majd alig telt el néhány nap, és Anna Belousovová (született Malíková), ugyancsak egykori nemzeti pártos vezető rakta ki értékelését a közösségi oldalára, hogy szerinte miben különbözik egymástól Zuzana Čaputová és Novák Katalin. A mérleget drasztikusan a magyar elnök oldalára billentve. A bejegyzésnél csak a kommentek voltak érdekesebbek; százával sorjáztak az előzőnek címzett szidalmak s az utóbbi dicséretei. Persze, tudjuk jól, a Facebook nevű nyitott legelőn bolyongó sereglet véleményazonossága mindig attól függ, melyik buborékban kószál az illető.
Ha meg nem is bolondult, valóban nagyot fordult a világ. Talán még a Danko-féle kitárulkozásnál is sokkolóbb volt Mihail Gorbacsov temetése.
Gorbacsovot évekig ünnepelte a Nyugat, mert megszabadította a világot a Szovjetuniótól és a birodalom elkerülhetetlen összeomlását követhető kataklizmától. Nobel-békedíjat adtak neki, sztárként ünnepelték, hősként hordozták körbe a nyugati féltekén. Most, hogy meghalt, senki nem ment el a temetésére (már azok közül, akiket nem tiltottak ki Oroszországból). Egy kivétellel.
De mégis. Idézzünk fel néhány tényt. Amikor 1989-ben a szovjet blokk kelet-európai országaiban megroggyant a kommunista rendszer – ellentétben a Kreml korábbi vezetőivel, akik nem haboztak tankokat küldeni Budapestre és Prágába –, Gorbacsov nem nyúlt erőszakhoz. Talán a jelleméből adódott, talán csak fel tudta mérni az erőviszonyokat. Talán műveltebb volt az elődeinél, és rájött, a birodalomnak ebben a formában vége, vagy megreformálja, vagy összeomlik, mert a birodalmaknak ez a sorsuk, s ez mindig bekövetkezett a történelem során.
Utolsó szovjet elnökként fegyverzetcsökkentési megállapodásokat kötött az Egyesült Államokkal és partnerséget a nyugati hatalmakkal, hogy felszámolja az Európát a második világháború óta botrányosan megosztó vasfüggönyt.
Ahogy a viccben áll: Hruscsov elvtárs visszadobta a gyerekeknek a labdát, pedig akár lövethetett volna. A spekulációkra, hogy Gorbacsov, Jelcinhez hasonlóan miért nem kapott állami temetést, egyszerű a válasz: Gorbacsov nem Oroszország elnöke volt.
De hát ezeket mind betéve tudjuk. Amit nem tudunk, arra a címben utaltam: miért nem jelent meg egyetlen nyugat-európai vezető sem a korábban istenített vezető ravatalánál?
A válasz elég kiábrándító. Mert ezeknek csak eddig ér a hálájuk. Nincsenek barátaik, csak érdekeik (ugye, milyen ismerős?), és nem tanácsos hátat fordítani nekik a sötétben.
Csak addig volt szükségük Gorbacsovra, amíg elvégezte a „piszkos” munkát. Az már kicsit sem érdekelte őket, hogy a népek börtönében sínylődő milliók számára eljött a szabadság (aminek ma már a szabadáré a szinonímája), hiszen a szabadság ezek számára csak egy lózung. Jól hangzó szlogen, ami mögé – akárcsak az emberi jogok, az európai értékek és más paravánok mögé – minden odafér.
És lehet még egy magyarázat: egyszerűen féltek elmenni Moszkvába, nehogy véletlenül eltalálja a repülőgépüket egy Buk légvédelmi rakéta, amelyet talán az ukránok, talán az orosz szakadárok, talán a csecsenek, vagy a jó ég tudja, kik süthetnek el. Manapság bármi elképzelhető abban a légtérben. Mert a jól fűtött, nagyszerűen védett rezidenciájukban nagy legények. Koszorúzni is milyen rettenthetetlen bátorsággal tudtak például Párizsban. Csak a balhét mindig más vigye el.
Megjelent a Magyar7 2022/36. számában.
