Gianluigi Buffon esete a szerdahelyi galambokkal
Vannak dolgok, amikhez az ember idővel hozzászokik, legyenek bármennyire bosszantóak vagy felfoghatatlanok. Nekem például a reggeli sétám a Fő utcán ilyen. Megszoktam, hogy a macskakövek réseiben a galambürülék idővel már inkább díszítőelemnek tűnik, mint idegesítő közterületi kihágásnak. Az elmúlt hetekben viszont valami furcsa történt. Egy reggel hirtelen azt vettem észre, hogy tiszta a járda. Nem egy saroknyi rész, nem egy frissen felmosott terület – hanem az egész. Bokáig érő szürke foltok helyett tisztán csillogó macskakövek.
Először még azt hittem, hogy csak álmos vagyok, de aztán leesett: hoppá, hát persze! Itt is lesz meccs az U21-es foci-EB-n! És ha valamihez ért ez a régió, akkor az az, hogy ha jön a vendég, akkor legalább a látszatot rendbe tesszük.
Eltűntek a galambok (legalábbis a nyomaik), újra lett közvilágítás ott is, ahol hónapokig vaksötét uralkodott esténként, és mintha még a fák is egy kicsit zöldebbek lettek volna. Szerdahely kapott egy kis kozmetikai beavatkozást.
Aztán persze jöttek is a vendégek. Sosem gondoltam volna, hogy a Bartók Béla sétányon csehek és angolok fognak egyszer karöltve szelfizni, de ez is megtörtént – a saját szemem láttára. Az egész város valahogy nyüzsgőbb lett, kicsit úgy tűnt, mintha mindenki hirtelen megtalálta volna a kedvenc kávézóját a Fő utcán, még azok is, akik amúgy sosem ülnek ki egy presszóra. És tudják mit? Ez jó érzés volt. Tényleg.
Nem vagyok focirajongó, de valahogy jól esett látni, hogy a helyi éttermek teraszai végre újra megtelnek vendégekkel. Koccintásokkal. Nevetésekkel. Turistákkal.
Egy pillanatra elhittem, hogy egy mediterrán kisváros főterén vagyok, ahol az emberek csak úgy élvezik a nyarat. Pedig csak Szerdahely volt, 28 fokkal és sörhabos angol-cseh keverék beszéddel.
Ezen felbuzdulva el is határoztam: ha már ilyen ritkán történik valami érdekes a környéken, én is kilátogatok egy meccsre. Németország–Olaszország, negyeddöntő, MOL Aréna, tessék. Végre kipróbálhatom, milyen is az, amikor egy futballstadion valóban nagy nevek mérkőzésének ad otthont – még ha csak az utánpótlás szinten is.
A meccs előtti órákban már tényleg olyan hangulata volt a környéknek, mintha valami igazán fontos készülődne. A parkolók megteltek, a stadion körül olasz drukkerek gyülekeztek német zászlós barátokkal, és úgy tűnt, mindenki örült annak, hogy egyáltalán itt lehet. Még azok is, akik valószínűleg az első öt percben sem tudnák felsorolni, kik is játszanak az adott csapatban.
A belépés zökkenőmentesen ment, a stadion szép, rendezett, modern – ez már régóta így van, hisz a helyi focicsapatnak azért megvan a maga infrastruktúrája. Ami viszont kevésbé volt rendezett, az az árképzés a büfében.
Tudom én, hogy ilyenkor mindenki keresi a maga hasznát, de hogy egy fél literes Pepsi 4 euró legyen, ráadásul még 3 eurót elkérnek érte „pohárdíj” gyanánt – na az már azért egy kicsit túlzás. Négy üdítőért 22 eurót fizetni úgy, hogy közben a belépőjegy 16 euró volt, már-már kabaré.
Ami viszont kellemesen meglepett, az az, hogy mennyi ismerős arccal találkoztam a lelátón. Barátok, ismerősök, régi osztálytársak, volt kollégák – úgy tűnt, mindenki úgy döntött, hogy ha már egyszer ilyen esemény van a városban, akkor ezt illik látni. Nem a csapatok, nem a foci miatt – hanem a hangulat miatt. Legalábbis ezt hittem egészen a kezdőrúgásig.
Aztán jött a döbbenet: a hangulat bizony sehol nem volt. Jó, persze, volt egy lelkes „műsorvezető”, aki szlovákul próbálta felrázni a közönséget, de inkább olyan volt, mint egy erőlködő stand-upos egy félig üres művelődési házban, mintsem stadionhangulat-felelős.
Néha felhangzott egy-egy taps, egy-egy „Forza Italia”, és az is igaz, hogy Buffon és Gattuso neve okozott némi morajt, de az egész valahogy olyan volt, mint amikor egy falunapon sztárvendégként meghívják az ötödik helyezettet a Megasztárból.
Az első félidő lapos volt, a szurkolás még laposabb. Akik nem Olaszországból vagy Németországból érkeztek, láthatóan próbálták eldönteni, kinek is kéne drukkolniuk.
Végül a többség az olaszok mellé állt, mert hát Buffon nevét még a nagymama is ismeri, meg a csapat is kétszeres emberhátránnyal küzdött a németek ellen. A második félidő végére már tényleg próbálkozott a közönség: néhány kántálás, egy-egy olaszos tapsrend, de az igazi, lüktető stadionhangulat valahogy nem akart megérkezni. Én legalábbis nem éreztem.
Őszintén? Csalódott voltam. Nem azért, mert veszteségként éltem volna meg, hanem mert tudom, milyen jó tud lenni egy közös szurkolói élmény – még akkor is, ha az ember nem ért a futballhoz, vagy nem is szereti azt. Ez most nem volt olyan. Inkább volt turistaattrakció, mint sportesemény.
De mégsem bánom, hogy kimentem. Mert még így is jó érzés volt látni, hogy Szerdahely – legalább pár napra – újra felkerült a térképre. Hogy a belváros megtelt emberekkel. Hogy a helyi éttermeknek volt miért sokáig nyitva tartaniuk. Hogy külföldiek beszéltek elismerően a környékről, még ha a meccset el is felejtik pár nap múlva.
A galambok persze visszatérnek majd. A Fő utca újra a régi lesz, a járda megint megkapja a maga szürke mintázatát. De talán marad valami abból az érzésből, hogy igenis lehetne ez másképp is. Nem kell hozzá feltétlenül Buffon – néha elég lenne egy rendben tartott utca, és néhány mosolygó arc a teraszokon. És persze normális árú üdítő.
