Genius loci
„Maga miért nem örül, hisz magának kéne a legboldogabbnak lennie.” Ezt a kiadó hivatásos sofőre vetette oda nekem a szerkesztőség folyosóján azon az emlékezetes napon, 1989. november 27-én, amikor körülöttünk már mindenki a TÉRre készült, rendszert változtatni. Azt válaszoltam, hogy örülök én, de csak csendesen, mert ami következik, azt is jelenti, hogy a hetilap, amelynél szilenciumos napjaimat lektorként tengettem éppen, hamarosan megszűnik. Olyan világ lesz, hogy ha nem tudsz nyereséget termelni, nem kellesz. Egy kisebbségi újság meg mecénások nélkül, csak az olvasókra hagyatkozva, nem tud fennmaradni. Mert megfizethetetlen.
Az is foglalkoztatott, mi lesz velünk, (cseh)szlovákiai magyarokkal. Mert már akkor is egyre jobban kezdett kirajzolódni, hogy van, ami nem fog megváltozni. Ahogy a Csemadok égisze alatt tartott egyik magyarügyi egyeztetésen (most már csak néhai) nagyon okos – ’68 miatt süllyesztőbe rakott – elődünk fogalmazott egy hirtelen bűnbánó, de bosszútól tartó volt társát hallgatva: nyugalom, ne félj, minden hatalomnak szüksége van talpnyalókra… Nem visítottam fel a gyönyörűségtől, hisz bennem akkor már jó ideje kavargott a költői kérdés: milyen rendszerváltás az, ahol a koordinációs központban főmagyarként az éppen döglődő szerkesztőségem utolsó pártcsoportvezetője ül. Hmm, bársonyos. A bársony meg ugye felettébb alkalmas arra, hogy színházakban mindent eltakaró attraktív függönyök készüljenek belőle.
Az eredeti tőkefelhalmozás korát éltük. Volt, aki halmozott, a többség meg a jég hátán próbált megélni. Elcsodálkoztam néha, hogy negyven év szoci-kommunizmus után munkáért-kenyérért ebben az országban nem vonulnak ki a terekre az emberek. Ellenünk, magyarok ellen annál inkább.
A nyelvhasználatunk „kivétel nélküli” betiltásáért még éhségsztrájkot is folytattak. Felballagtam a pozsonyi partizán emlékmű lábánál felhúzott sátrukhoz, s benéztem oda. Az éhezők rostos gyümölcslevet ittak meg tubusos tejsűrítményeket szopogattak. Amolyan bársonyos éhségsztrájk folyt. Genius loci.
Aztán harminc éve megszületett – függetlenné és szuverénné vált – ez a kicsiny ország. Nekünk azonban csak nem akar normális, tisztességes státusunk kialakulni benne. Nehéz is lenne persze, mert szuverén és független politikusok, politikai pártok híján az ország függetlensége is csak olyan, mintha…
S egy „mintha” országban egy más nemzetiségű állampolgár is csak mintha állampolgár lenne. Jobb, ha a magasságban lebegő haza polgáraként őrzi magát, identitását, értékeit. Nem másokért, önmagáért.
Van, ami örök. A genius loci. (Meg a Beneš-dekrétumok.) Ebben a kicsiny országban még mindig az anyatejjel kapja meg a született szlovák ember, hogy bántani, irtani kell a magyart. Ami a magyarnak jó, azt fel kell számolni. Legnépszerűbb kormánypártunk – pardon, már nem is az – legnépszerűbb „mintha” minisztere és ifjú külügyérei hátramenetbe kapcsoltak. Már az utolsó mecénásunk pénzére fenik a fogukat, mint a régi szép dzurindás-slotás időkben, ők is a más pénzét szeretnék osztogatni. Nem a magyar gyerekeknek. Látjuk jól, egyre kevesebb az önálló magyar tanítási nyelvű oktatási intézmény, jól jönne nekik, ha a szülők helyett az iskolák kaphatnák az oktatási-nevelési támogatást, mert akkor a „vegyesekben” a szlovákba járó gyerekek is részesülnének belőle. Talán, hogy utána még jobban gyűlöljék a görbe lábú, ázsiai magyarokat. (A tankok most Budapest helyett Ukrajnába mentek. Dzurinda is, tanácsosnak.)
Van, ami örök. A kisebbségi magyar politikánk sajnos nem az; azaz dehogynem. S van a voksainkra ácsingózók között, aki már meg is támogatta a korcs ötletet.
Hogy bezzeg vegyes időkben, vegyes iskolákban is milyen jól működött. Hát, néha a számokat sem ártana megnézni, az iskolai beíratási statisztikákat, mióta a szülők kapják a pénzt. Mert nekünk mostanság egy-két ezer vagy néhány száz magyar identitásra nevelt gyermek is mindennél fontosabb. Maga a jövő.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/31. számában.
