Forradalmak

Kezdve attól, hogy az utólag rendszerint a „népakarat” lavinaszerű megnyilvánulásának láttatni akart ilyen eseménysorozatoknak a legtöbb esetben nem a tömegek voltak a legnagyobb haszonélvezői. Folytatva azzal, hogy bár a forradalmak „kitörésével” kapcsolatban mindig akad egy a kezdő pillanatot töréspontként mutató „ok” már a körülmények felületes vizsgálata során kiderül, hogy az adott forradalom – már amennyiben elfogadjuk annak prezentált okait – már sokkal hamarabb is időszerű lehetett volna vagy éppen várathatott is volna magára. Végül, de távolról sem kizárólagosan, szükséges lenne látni azokat az Orwell Állatfarmjának egyik alapvetését igazoló történelmi tényeket is, melyek azt mutatják, hogy az új hatalom idején hogyan válik még mélyebbé az a szabadság- vagy éppen jóléti deficit, amelynek eltörlése a korábban eltávolítani kívánt hatalommal szemben használt szlogenek, követelések alapját adta.

De a csavar ugye éppen abban van, hogy ezeket a dolgokat nem könnyű tudatosítani egy olyan várakozásokkal és reményekkel teli, felfokozott érzelmi állapotban, amely a forradalmak velejárója.

Félreértés ne essék, nem az képezi vita tárgyát, hogy szükséges volt-e a változás és jogosak-e az erre irányuló igények például 1989-ben, inkább az a kérdés, ha a forradalom eszköze, a tömeg előre láthatta volna a hatalomváltást követő évek történéseit akkor ugyanolyan lelkesedéssel teszi-e, amit tett, vagy nem?

A kor divatját követő hosszú szárú, de vékony anyagú csizmájában a téren fázva egy helyben lépegető, de egy „jobb világ” ígéretétől kipirult arccal kulcsait rázó, mára már nagymamai örömök reményeibe érett, egykori diáklány ma is átszellemült optimizmussal tekint-e gyermeke jövőjébe, ha körülnéz? A talán maga sem tudta miért, de a térre rendszeresen kijáró egykori kiskamasz, akinek „gondtalan ifjúságára” megváltoztathatatlanul rányomta bélyegét a kilencvenes évek létbizonytalansága, vajon újra kimenne, vagy inkább egy többlet műszakot vállalna, hogy élete derekán túlérve egy apró lépéssel közelebb kerüljön a mostanra az álmok netovábbját jelentő és az életfogytiglani adósrabszolgaság igáját be nem vállalóknak szinte elérhetetlen saját lakhatáshoz? A kétkedő, de a sodorba végül mégis beálló negyvenes, aki jó esetben húsz évet várt arra, hogy munkabére hasonló vásárlóerőt képviseljen, mint „akkor” és mire ez eljött volna, negyvenöt év munka terhével a vállán, nyugdíjasként az aprókat keresi a tárcájában az automata kasszánál, vajon mit gondol a „diktatúra” leváltásáról papoló, s közben másokat semmibe vevőkről, az egyedüli „igazság” külföldről fizetett bajnokairól, a józan ész cenzorairól, akiknek legvalószerűbb ígérete az, hogy a háború sötétjébe rántanák azt a rövid kis jövőt is, ami még maradt?

Talán csak köpniük kellene – ahogy az egykori nagy „lázadók” (A.E. Bizottság) mondták – „egy jó nagyot.” De nem, mert ennek a korosztálynak nem jellemzője a köpködés, az inkább mostanság vált divattá és a „véleménynyilvánítás” trendi eszközévé. Ők inkább hallgatnak, mert megtanulták, hogy a megafonok tartói a tulajdonosai a kottának, nem pedig a velük együtt üvöltők.

Apropó, véleménynyilvánítás. Úgy tűnik, tájainkon ismét rendkívül nagy az „igény” a „váltásra.”

Szombat van, szűkre szabott keretű bevásárlásomat eszközlöm állítólagos városom nagymúltú üzletközpontjában, amelynek élelmiszerüzlete – mert az új időkben hogyan is lehetne másképp – egy olyan multinak keresi a pénzt, amelynek tulajdonosai talán azt sem tudják, hol van az az ország, amelyet talán sajátomnak kellene vallanom. Megszólal a helyi megafon – de talán a közelgő „ünnepre” vagy éppen azon bizonyos „igényekre” reflektálva – az aktuális „akciós” ajánlat helyett egy fiatalos hang „emlékeket idéz.” Az egykori novemberre utalva azt mondja: még csak gyerek volt, de azt tudja, hogy „akkor” az üzletben senkit nem érdekelt, hogy neki laktózmentes tejre lenne szüksége, bezzeg most, mert „akkor” eljött a változás, s közben sejteti, hogy lehet, hogy most ismét szükség lenne rá.

„Köpni kell” így sandán körbe nézek, hogy vajon látna-e valaki, ugyanis én nem vagyok az a korosztály. Közben úgy döntök, hogy ez mégsem jó ötlet, hiszen nagy eséllyel éppen egy „hazai” árut találnék el, hiszen azt mindig a legalsó polcra teszi a minket az önkiszolgáló kasszára is rákényszerítő, de közben persze kizárólag „nekünk szolgáló” multi, hacsak a dömpingárakba kényszerített termelő nem fizet (!) ezért is. Így aztán marad a dohogás, és lejtek a kassza felé, reménykedve, hogy még találok ott legalább egy nyugdíj felé ballagó kasszás hölgyet, hiszen tudvalévő, hogy az ezerhetes kisasszonyok körében manapság az ilyen munka kevésbé dívik, inkább az influenszerkedés lenne a trendi. De alig teszek két lépést, brekeg – az ildomosnál jóval „okosabb” – telefonom, hogy jelezze, kevés számú ismerőseim egyikének „megosztási” vágya van. A kíváncsiság persze engem is motivál, megnézem, s látom, hogy az egy évtizede a távoli tengerentúlra távozott (de látogatásaikor szorgalmasan nosztalgiázó) ismerős, aki már vagy két éve nem tartotta fontosnak, hogy keressen, most egy angol felirattal ellátott kisvideóban azt üzeni, hogy mennyire büszke azokra a – már bocsánat a kifejezésért, de kiállok érte – "hülyegyerekekre", akik elhiszik, hogy az a szép jövő záloga, ha a flaszterre firkálva küldik melegebb égtájakra az aktuális kormányfőt.

Hát igen, az idők változnak, a módszerek kevésbé, nyugtázom és tovább lépek, legalábbis a legújabb garnitúrához tartozó polgármester által autóhasználat helyett felettébb „ajánlott” tömegközlekedés egyik trolijára, és a kezemben himbálódzó bevásárlószatyorral állva megpihenek a telefonjaikat simogató utastársaim között.

De mégsem sikerül, hiszen a buszvezető – aki láss csodát: az őket célzó reklámkampány ellenére se nem ukrán, se nem kaukázusi – rádiót hallgat, s annak hírműsorában egy bukott kormány, a hadsereget soha meg nem járt de háborús uszításban annál jelesebb érdemeket szerzett, megbukott és nevében származását sem vállaló „védelmi” minisztere önmagát áldozatnak pozicionálva éppen azt magyarázza, hogy az országot és a „népet” nem érte kár, amikor milliárdos vagyont ajándékozott egy a „mi” országunk energiaellátását minden lehetséges alkalommal ellehetetlenítő ország bizonyítottan korrupt és már „demokratikus” felhatalmazással sem rendelkező vezetésének. Majd egy a 89-es események idején legfeljebb falovat tologató politikus hozzáteszi: hétfőn várják a „népet” a „forradalom évfordulója apropóján tartandó" – valamiért ebben az évben kiemelt fontosságú – utcai megemlékezésekre.

Hát igen, az „isten áldotta nép”, amely valamiért eszközként mindig fontos, de úrként valahogy sosem elfogadható. A „nép”, amelyet ha „megfelelő” módon lázad az egekbe emelnek, de ha a valós hatalom ellen merne lázadni, akkor azonnal csőcselékké alacsonyítják ugyanazok.

Legyűrve gyomorszájam késztetését le-, illetve kilépek a troliból és az egyelőre tömegek és járdafirkák nélküli utcán lépdelve, osztozva a borongós novemberi délután minden üzenetével hazaballagok. Egyedüli valós otthonomban a konyhában töltök egy pohár bort és elfüstölgök egy darabig magamban felidézve a cseh bárd kilencvenes években megfogalmazott szavait, amikor Havel elnöktől a „változások után” csak egy „darab boldogságot” kért számon. Akárhogyan is keresem, ekkora szavakat nem találok, de azért egy kéretlen tanácsra még tőlem is futja: legyenek óvatosak a forradalmárokkal, és ne felejtsék, hogy a valódi forradalmak nem az utcán, hanem a konyhában és a hálószobában születnek!