Fogságban biztonságban
Olyan ez, mint egy rossz, félelemkeltésre hajtó amerikai filmben: péntek délután, és a főváros útjai üresek, nincs dugó, még autó meg ember se nagyon. Csakhogy most ez a kép nem nyugalmat sugall, inkább szorongással tölti el az embert. A mi történik velünk? nyomasztó bizonytalansága.
Aztán a következő sokk az üzletben fogad. Döbbenetes a látvány, fél láda éretlen körte, és valami nevét se tudni távoli gyümölcs árválkodik a pulton, meg pár zacskó fagyasztott áruféleség, üvegbe zárt herkentyűk, és néhány bizarr szósz, meg még bizarrabb összetételű konzerv a felhozatal, krumpli, hagyma, kenyér, hús, tej, liszt, cukor, felvágott nyomokban se. Megrázó a látvány, boldogtalan békeidők háborús feelingje. A legtöbbeknek a düh diktál, nem bíznak abban, hogy másnap jobb lesz a helyzet. Dühödten mondják, vészes időkben nincs másnap, az aznapot kell megoldani. Mert ki tudja, mi lesz másnap?
És valóban, sejtelmünk sincs, milyen lesz a helyzet, mikorra sikerül megfékezni a koronavírus terjedését. Csak annyi biztos, hogy ez még csak a kezdet, szokjuk a gondolatot, hogy lassan karanténba zárják az egész országot. Egész Európát.
Próbatétel elé állít ez mindenkit, amikor csakis a higgadtság, a józanság lehet a vezérlőnk. Csakhogy vészes helyzetek szülik az abnormalitást, a kiszolgáltatottság a félelmet, a bizonytalanság pedig a kiszámíthatatlanságot. Hisz sorjáznak a miértek, miközben a hogyan történhet ez meg? egyszerű kérdésére sincs válasz. Kiüresedett az öreg kontinens erejébe vetett hitünk, hiszen látható, mennyire sebezhető, milyen védtelen tud lenni. Az meg egyelőre fel sem mérhető, hol áll meg ez az egész, mi lesz a kifutása, és gazdaságilag hogyan leszünk képesek átvészelni a helyzetet. Újraéljük 2008 globális válságát, csak sokkal mélyebb, jóval fájdalmasabb lesz? Minden esély megvan rá.
Annyi mindent megértünk már, s a vészterhes időkben mindig tudtuk, egymásba kapaszkodva mindent meg lehet harcolni. De ez most más! A láthatatlannal harcolunk, külön-külön, távolságtartón, befelé fordulva. Zárt ajtók mögé szorul a világunk, mert ez jelenthet védelmet.
A rendkívüli helyzet próbára tesz mindent és mindenkit. Bennünket egyénként, hogy megtudjuk, mennyire vagyunk képesek rendkívüli helyzetben felelősségteljesen viselkedni. Megmutatja, közösségként hol tartunk: a józanság, a szolidaritás az erősebb, vagy az indulatok, s kiderül az is, az állam tudja-e kezelni a helyzetet.
Peter Pellegrini és leköszönő kormánya valószínűleg szebb kormányzati végnapokat is el tudott volna magának képzelni, de még övék a felelősség. Javukra szól, hogy aránylag gyorsan döntöttek a vészhelyzeti intézkedésekről, az iskolák és közösségi terek bezárásáról, a közlekedés minimalizálásáról. Persze, nem is tehettek mást, a szlovák egészségügy számára ugyanis a mindennapos ellátás is komoly kihívás, forrás- és eszközhiányos a rendszer, ezért mindent meg kell tenni, hogy a lehető leglassúbb ütemben minél kisebb méreteket öltsön a fertőzés.
Rossz időkben az ál- és rémhírek terjednek a leggyorsabban, a kormányzati kommunikációnak erre is figyelnie kellene. Ugyanakkor a döntések nem mindig következetesek és egyértelműek, nagyon sok a pontatlan tájékoztatás, az egymásnak ellentmondó hír. Kezdetekben gyér volt az információáramlás az önkormányzatok felé is, ami sok fejetlenséget szült, holott most rájuk hárul az egyik legnagyobb feladat, a társadalmi leállást nekik kell helyben levezényelni.
Néhány nappal ezelőtt még el nem hittük volna, hogy van, ami fölülírhatja a kormányalakítást. Az új hatalom lassan feláll, nem is tehet mást, a lehetőségeit időkeret szabja meg. A hatalomátvétel menete azonban még nem látható, de a lassú átmenet, a párhuzamos jelenlét kívánatos lenne, az új tárcavezetőknek idő kell a helyzet átlátásához.
Az államvezetés feladata, hogy megteremtse a védekezés kereteit, a döntéseinket azonban mi magunk hozzuk meg arról, hogy képesek vagyunk-e leállni, visszavonulni, önmérsékletet gyakorolni, feladni életünk komfortját, megbékélni azzal, ha családunk szakíttatott szét, elfogadni a szűkre szabott mozgásteret.
Hogy mit kellene tennünk, azt legtalálóbban az a Milánóban élő dunaszerdahelyi nő fogalmazta meg, aki a ma7-nek nyilatkozva mondta keserűen, nem vesszük észre, hogy attól függ a holnapunk, hogy ma hogyan viselkedünk. Megszívlelendő, bölcs mondat.
Csöndes idők jönnek, s ez a csönd jelentheti a biztonságunkat. Vigyázzanak magukra, vigyázzunk egymásra!
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/10. számában)
