Fenyő és karácsonyfa
Ilyentájt gyakran eszembe jut megboldogult gimnáziumi osztályfőnököm, nem mellesleg magyartanárom figyelmeztetése. Hogy a karácsonyfa szó helyett a fenyőt vagy fenyőfát használjuk, merthogy az a becsületes neve annak az örökzöldnek, amiből mi majd szépen feldíszítve karácsonyfát varázsolunk. A piacon keressük tehát a karácsonyfának való fenyőt. Másik fontos megjegyzése szeretett tanáromnak az volt, hogy kellemes karácsony nincs. Kellemes legfeljebb a láb- vagy a fürdővíz lehet. A karácsony sokkal inkább boldog, békés, áldott, szeretettel teli, meghitt… Ilyeneket kívánjunk egymásnak.
Hogy miért írom most le mindezt? Mert közel negyven év távlatából sem változott semmi.
Továbbra is karácsonyfát veszünk az ünnepre és nem fenyőt. Olyan jó volt hallani, ahogy egy kisfiú emlékeztette szüleit. Amikor azok levették az autó tejéről a fát és boldogan mutatták neki, ez a mi karácsonyfánk. De hát ezen nincs semmi dísz, hol van a csúcsáról az aranycsillag? Ez csak egy szép fa. De mi majd felöltöztetjük, s akkor karácsonyfává változik. Ismét csak bizonyosságot nyert, a gyerekek sokszor bölcsebbek nálunk.
A minap azon kaptam magam, hogy kellemes ünnepeket kívántam az egyik boltban… Én, aki gimnazista korom óta az áldott, békés, szeretetben gazdag ünnepek kívánója vagyok. Hiába, már megtapadt bennem az általánosan használt formula. De tűzzel-vassal küzdeni fogok ellene, hogy újra használjam.
Amúgy a képeslapok írásáról is azért szoktam le már jó régen, mert öles nagybetűkkel kívántak kellemes Karácsonyokat és boldog Új Éveket. Miközben a magyarban az ünnepek nevét még mindig kis betűvel írjuk. Ahogy szegény Nemecsekét írták le a cimborái. Pedig ő aztán igazán megérdemelte a csupa nagybetűt. És nemcsak nyelvtani szempontból…
Az ünnepek pedig arra valók, hogy találkozzunk mindazokkal, akik fontosak nekünk. S mostanában bizony már arról is, hogy évente egyszer viszontlássuk családunk messzire szakadt tagjait. A közösen töltött idő, az együtt ünneplés családi kötelékeink egyben tartását szolgálja már ősidők óta. S készülni kell rá, testben és lélekben egyaránt. A szépen díszített szentesetei asztalhoz csakis ünneplőben illik odaülni. Ilyentájt mindig eszembe jutnak Márai Sándor gondolatai, amit Füves könyvében jegyzett le.
„Ha az ünnep elérkezik, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata."
Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek!
Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. Legyen benne tánc, virág, fiatal nők, válogatott étkek, vérpezsdítő és feledkezést nyújtó italok. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség.
Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.
S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre."
