Felirat, ami nem vagyon
Van az a pillanat, amikor a 16 éves srác kiszáll a buszból, a kezében egy iPhone, a lábán egy Yeezy, a mellkasán pedig akkora BALENCIAGA felirat virít, hogy azt hinné az ember, ez valami ismeretlen válogatott mez. A telefonja több, mint a havi családi bevétel, a cipője a helyi minimálbér fele, a felirat meg mintha azt üvöltené: "Nézd, mit nem engedhetek meg magamnak!"
De ne legyünk igazságtalanok. Ez nem (csak) az ő hibájuk. Egy olyan világban nőttek fel, ahol a tiktokerek jól bevilágított videókban bontják ki a GUCCI-s dobozt, ahol a vloggerek azzal kezdenek egy hajnali vlogot, hogy „Na srácok, ma megmutatom a reggeli Louis Vuitton-rutinomat”. Hogy ez mit jelent? Valójában semmit. De csillog. Kattintanak rá. Követik. Majmolják.
A luxusmárkák egy része már nem is a termékről szól, hanem arról, hogy látszik-e. A lényeg, hogy a logó nagy legyen. Olyan, mint amikor valaki egy nyaralás után több időt tölt el a fotók filterezésével, mint magán a nyaraláson. Egyfajta társadalmi cosplay: felvesszük, megmutatjuk, elhitetjük. De mi is valóban a gazdagság?
Nem az, hogy egy 400 eurós kabáton vastag betűkkel virít a "VERSACE". Hanem az, hogy amikor esik, van egy jó kabátod, nem ázik be, és még akkor is meleg, amikor már a kutyák is csak a képkeretből ugatnak. Valódi jólét az, amikor nem kell megmutatni. Mert nincs miért.
A nagy feliratos pólók, a limitált kollab sneakerek, a "csak 500 darab készült" kampányai nem minőségről, hanem vágykeltésről szólnak. Arról, hogy tűnjél ki, bármibe is kerül. Egyeseknél ez a hitelkártya-limitem túrán való kiteljesedés. De éppígy látni felnőtt nőket, akik leharcolt autóval mennek dolgozni, de a vállukon egy 3000 eurós táska lóg. Nem, nem az a gond, ha van. Hanem ha csak az van.
A jómód nem abból áll, hogy tudjuk, mit kell venni, hanem abból, hogy tudjuk, mi az, amit nem kell. Hogy meg tudom-e venni, de nem veszem meg. Hogy nem kell értelmetlen dolgokra költenem, hogy értelmesnek lássanak. A gazdagság legtisztább formája nem a tárgyakban mérhető, hanem a szabadságban, amit ad. A szabadság pedig ritkán jár logóval.
Sokan azt hiszik, hogy az anyagi előrelépés jele, ha megtehetem, hogy drága dolgokat hordok. Pedig az igazi előrelépés az, amikor már nem kell bizonygatnom semmit. Amikor nem egy cipő ára mondja meg, ki vagyok. Amikor nem egy felirat meséli el helyettem az életem.
De hogy ne csak felnőttesen morgolódjunk, jöjjön egy kis vidámság is. Hiszen az is lehet, hogy ezek a fiatalok nem luxust mutogatnak, hanem a jövő gazdasági realitásait modellezik: mindenkinek felirat jut, de termék már csak néhány kiváltságosnak. Egyfajta posztmodern divattalálkozás: "Nekem GUCCI van, de nem láttam belüle még bérstől egyet se."
Lehet ezt is játéknak felfogni. Társadalmi szerepjátéknak. Csak az a kérdés, hogy amikor vége a játéknak, van-e valami valódi, amibe vissza tudunk lépni. Van-e érték, amit nem logó nyomtat a mellkasunkra, hanem belül hordunk.
Mert lehet, hogy a gazdagságot ma egy cipődobozban kézbesítik. De a tartalmat, barátaim, azt nem árulják a plázában.
