Felesleges újévi fogadalom

Aztán megkérdezte, honnan jövök. Mondom: Budapestről. És maga? Én csak Újvárban voltam. Azt is megkérdezte, most hova megyek tovább. Pozsonyhidegkútra, feleltem. Erre ő: Hát, oda most nehezen jut el, valami nagy karambol történt, autóbusz, villamos, személyautók ütköztek össze. Nahát! Kiáltottam fel, és abban reménykedtem, hogy személyi sérülések nem történtek, legalábbis nem súlyosak. És ha mégis? Talán ismerőseim is lehetnek köztük, aggodalmaskodtam. Majd megkérdeztem tőle: És maga hová megy? Én is Hidegkútra. Akkor menjünk együtt taxival, javasoltam, a viteldíjat meg elfelezzük. Dehogy megyünk taxival! A feleségem eljön értem, és elvisszük magát is. Melyik utcában lakik? Megmondtam. Én szintén arrafelé, a kereszteződésen túl. Akkor azért tudja a balesetet, mert a kedves felesége felhívta? Persze. De most nekem kell őt hívnom, hogy már befutott a vonatunk.

Fel is hívta az asszonyt, aki – a hangzavartól már kicsit távolabb, jól hallottam a hangját a telefonból – azt mondta, mindjárt indul. A férfi hozzátette, hogy egy hölgy is jön velünk, ő is pozsonyhidegkúti. A nő annyit mondott erre: rendben. Még megbeszélték a pontos helyet, ahol felvesz minket, hogy ne kelljen bemennie a parkolóba, de a forgalmat se akadályozza. Add még a telefont a kis tündérkének, kérte a férj. Nekem pedig odasúgta, hogy náluk van a négyéves unokája. Az máris belekiáltott a mobilba: Papa, gyere már! Hoztál nekem valamit? A papa megnyugtatta, hogy olyasmit hozott neki, aminek biztos nagyon fog örülni. Akkorra már odaértünk a kitippelt helyre. A férfi elmondta nekem, hogy hetvennyolc éves, és még mindig dolgozik: programozó. Erre én: hűha!, de nem hagyott sokáig hüledezni, merthogy el kell ugrania az egyik laptopjáért, már jelezték telefonon, hogy megjavították. Azt mondta, perceken belül visszajön. Kivett a bőröndjéből egy nejlonszatyrot, a tartalmával együtt a kezembe nyomta, azzal, hogy a számítógép biztosan beférjen a bőröndbe, s amíg visszajön, legyen a szatyor nálam. Épp csak megírtam egy esemest, már meg is jött. De újra hívnia kellett a feleségét. Elindultál mar? Most ülök be az autóba. És van nálad pénz? Persze hogy van, miért? Nálam nincs elég, nem tudtam átvenni a laptopot. Jól van, ha megjövök, majd kiveszed. Akkor mégis menj be a parkolóba, mert itt nem állhatsz annyi ideig, amíg én elmegyek a szervizbe. Oké, rendben. Akkor úgy tizenöt perc múlva ott vagyok.

Gondoltam, kicsit felgyorsítom a menetet. Megkérdeztem, mennyi hiányzik a javítási árhoz. Negyven euró. Éppen annyi van nálam, azt kölcsönadhatom, ujjongtam. Azt nem árultam el, hogy egy dugihelyen tartok egy tartalék százast is, mert hát minek mondtam volna. Odaadtam a negyvenet, hogy mire a nő megérkezik, mi készen álljunk a gyors beszállásra. A bácsi kedvesen megköszönte, mondta, siet, hogy idejében itt lehessen. És amint befordult a főállomás melletti épületek közé, felvillant az agyamban: ez átverés volt! Igen, valóban az.

Én úgy lettem „könnyebb” negyven euróval, hogy a csaló egy szóval se kérte tőlem, hanem magamtól adtam oda neki! Nem akartam elhinni, mibe csöppentem bele. Felhívtam a fiamat, legalább húsz percet beszéltünk, töviről hegyire elmondtam neki mindent. Sajnálkozva jelentette ki, hogy ez bizony egy „családi vállalkozású” szélhámosság. Mivel még mindig nem jött vissza a férfi, úgy gondoltam, ha már így behúzott a csőbe, ne ácsorogjak itt továbbra is, nem kell, hogy még meg is hűljek. Szépen hulldogált a hó, hideg volt, elindultam az autóbuszmegálló felé. Akkor már biztos voltam benne, hogy nem kell tartanom a közlekedés lebénulása miatt, hiszen ez az állítás csak az első lépcsőfoka volt a „jól” felépített csalásnak. Az első lépcsőfok, a sokkhatás. De utána kedvesség, és a segítség felajánlása következett. Én pedig, magamból kiindulva mindent bevettem. Mert ha fordítva történt volna (de valósan), hogy értem jön a férjem, mivel egy baleset miatt leállt a közlekedés, végigharsogtam volna a pályaudvart, hogy van még hely az autónkban, másokat is el tudunk vinni. Mindig is igyekeztünk másokon segíteni, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy engem meg átverjenek. Pedig tanulhattam volna néhány esetből, mert az utóbbi időben mintha kimondottan engem keresnének a csalók. Bár nem biztos, hogy tényleg így van. Lehet, hogy annyian vannak, hogy rajtam kívül másokra is bőven jut belőlük. De akkor a nem csalók már ki se menjenek az utcára?

Egy évvel ezelőtt fogadkoztam, hogy az új évben (mármint 2025-ben) résen leszek, ezentúl nem hagyom magam átverni. Ezzel szemben az év folyamán több esetben is újra ráfáztam hiszékenységemre és jóindulatomra. Most már nem fogadkozom, mert belátom, felesleges. De szomorú vagyok. Mit szomorú! Teljesen letört ez az eset. Nem a negyven eurós veszteség bánt, azt ott egye a fene. Hanem a megalázottság érzése, a tehetetlenség és emberi mivoltom sárba tiprása. És az a gondolat, hogy egyre csak süllyed a mocsokba az életünk…