Felállhat-e a padlóról a felvidéki magyarság?
Akié a múlt, azé a jövő – olvashatjuk Orwell negatív utópiájában, az 1984-ben. Még csak nem is kell a totális diktatúrák sötét képét felvázolni ahhoz, hogy a bőrünkön érezzük, miért is identitásformáló erő a történelem. Elég egy nemzeti kisebbséghez tartozó polgárként lélekben és érzésben hűnek maradni a nemzedékek által őrzött nyelvi és kulturális gyökerekhez.
Oly sokszor állították át a váltókat ebben a huzatos, széljárta Közép-Európában, hogy a Történelem, amely megszemélyesített lény errefelé, csak kapkodja a fejét. Mondhatnánk, hogy a világháború és benne a vészkorszak borzalmai után a Beneš-dekrétumok csak élőhalottakat szültek tízezer szám – az ő szenvedésük pehelysúly a történelem patikamérlegén. Mondhatnánk, de a fájdalom nem relativizálható.
A ránk ítéletként kimondott kollektív bűnösség, a jogfosztás, a náci pokol folytatása volt más módszerekkel. Elég volt egy jelzőt kicserélni: a zsidót magyarra.
Új dalt kezdtek, vagy a régit folytatták? Alighanem kész volt a kotta: a fasiszta kommunizmusé.
A Történelem pártatlan, nem ítélkezik, de Róla a győztesek írnak a pillanat részegségében. A vesztes is leírja a maga igazát: sort sor alá tapogatva. Vaksin, hernyóként araszolva egy ostoba, céltalan és mégsem felesleges erőltetett menetben.
A történelem, így kis kezdőbetűvel, sohasem ér véget. Csak éppen, egyszer már tanulhatnánk belőle!
Az elmúlt évtized jól mutatja, a felvidéki magyarság és a többségi nemzet közötti kiegyensúlyozott viszony megteremtéséhez nemcsak a körülmények megváltozása: egy a kisebbségekkel szemben toleránsabb szlovák kormány felállása, vagy a nemzetpolitikai kérdések iránt nagyobb fogékonyságot mutató budapesti kabinet hivatalba lépése szükséges, nekünk is változnunk kell.
Át kell gondolnunk a szlováksághoz fűződő viszonyunkat: az önkéntes asszimiláció és a kuruckodó bezárkózás szélsőségei helyett pozitív énképre, s ebből kiinduló kiegyensúlyozott kapcsolatra lenne szükség.
A tiszteletre, ami az emberi kapcsolatok nélkülözhetetlen kelléke a polgári demokráciában. Ma még csak tanuljuk a tisztelet kultúráját, hogy a rangban magasabban lévő megadja a tiszteletet a beosztottjának és viszont. Így működne jól a polgári demokrácia is, ahol a szociokulturális és etnikai kisebbségek egy befogadó társadalom integráns részesei lehetnének.
A változást magunkon kell kezdeni, mindig az a legjobb példa. Megélni és átélni az újrakezdés katarzisát!
Katarzis: bő harminc évvel a demokratikus fordulat után a szlovákiai magyarság éppen a katarzisra szorul rá: sikerre és az azt tápláló önbizalomra. Megosztottak, veszekedők és kishitűek vagyunk. Önjelölt lámpásaink vannak, akik csak pisla fényt kölcsönöznek a felvidéki magyar sáraranynak.
Valahol ott kéne újrakezdeni, ahol elromlott útközben – a morális alapoknál.
Enélkül nem fog menni. Ha már illúzióink sincsenek, amiket elveszítsünk, nem lámpások leszünk, csak gyújtogatók.
